A metal útjai kifürkészhetetlenek. Sokáig hezitáltam a Tool koncert előtt, hogy bele hallgassak-e az előzenekarba vagy hagyjam meg a meglepetés erejét a koncertre. Úgy sem az előzenekar miatt megyek, így maradtam annál, hogy majd ott megnézem mit is tudnak. Így kezdődött a Night Versesszel a kapcsolatom. Most meg….
Most meg eltelt a koncert óta pár nap és nem vagyok képes mást hallgatni. A koncerten a trió az instrumentális zenéjével és az energikus előadásmódjával totál lenyűgözött. Amikor a dobos srác, Aric Improta felugrott a dobcájgra és elordította magát, ugyanazt az energiát éreztem, mint a Kyuss Apothecaries' Weight dalában érzel, amikor valaki elordítja magát a háttérben, hogy wuuuhuuuu. Az ilyen megmozdulásokban, számomra mindig van valami zsigeri, valami olyasmi, amitől imádni tudom a zenekart. Minden manír, minden külcsín hátra van hagyva és marad a zene, ami összeköti az egész világot. Noha a Night Verses nem feltétlenül az én stílusomat játssza, mégis tudok találni a zenéjükben mindig valami kapaszkodni valót, amitől azt mondom, hogy újra meg akarom hallgatni! Mivel a legújabb albumuk meg most jelent meg Every Sound Has a Color in the Valley of Night címmel, egyértelmű volt, hogy neki esek, ha már más nem tette eddig a szerkesztőségben.
Már az elején elmondom, hogy marha nehéz írni erről az albumról. Nem azért mert rossz, hanem egyszerűen azért mert annyi minden történik benne, hogy az valami hihetetlen, ráadásul az album hatvanöt perc hosszú, így még mai viszonylatban hosszúnak is mondható, hiszen a félórás lemezekhez vagyunk szokva már, vagy inkább az EP-khez.De nem is tökölnek a srácok, a lemezt nyitó 8 Gates Of Pleasure-ön egyből megmutatják, hogy mire is számíthatunk tőlük. Nem hiába nyitottak a Tool előtt. A dobos egy az egyben hasonló őrültéségekkel készül a dalban, mint Danny Carey a The Pot-ban. Mellé pedig kapunk egy totál dallamos refrént, amit olyan dupla lábdobbal sóznak meg, hogy csak nézek ki a fejemből ez, hogy lehetséges. Ezek után pedig beindulnak a gitárok és az őrült virgázás, de mindezt úgy, hogy egy olyan embernek is, mint én, aki nem szereti a tízezer hangot egy dalban élvezi a dalt. Sokat gondolkodtam, hogy számomra, Aric az egyik legfontosabb alkotó elem a zenekarban a dob mögött. De ahogy hallgatom a lemezt rá kellett jönnöm, hogy Reilly és Nick nélkül sehol nem lenne ez az egész. Ők hárman kellenek hozzá, hogy meglegyen az a katartikus élmény, mint amikor először hallottam a Russian Circles-től a Harper Lewis-t.Halkan jegyzem meg, hogy még mindig csak az első számról beszélek, ami amúgy csak öt perces….Konkrétan ebben az egy szerzeményben történik annyi minden, mint két Monolord lemezen összesen.
Különösen fontos, mind a három hangszer mert így jönnek ki a finom dinamikák. Az Arrival-ben imádom azokat a megoldásokat, amiket a gitár nyújt. Számomra olyan, mint amikor az Opeth a “csúcson” volt. Olyan könnyedén váltanak a durva core-osabb riffekről a langyos, elszállós dallamokra, mint Mikael Åkerfeldt a Grand Conjuration hörgős és dallamos énekei között. Mellé pedig kapunk olyan elektronikával fűszerezett megoldásokat, mint amiket az Enter Shikari is alkalmazott a Flash Flood Of Colour albumán. Ebből már látszik, hogy tényleg változatos a lemez. A Rose Wire című dalnál meg nem tudom, hogy mire figyeljek. Olyan, mint egy jó Mastodon dal, hogy többszöri hallgatás után is rejt valami csodát. Hihetetlen, de a Karma Wheel úgy hozza vissza a kétezres évek divatos ízeit, hogy közben mégsem válik avítossá. Az a jó az egészben, hogy egy percig sem érzem azt, hogy ezt már hallottam valahol, hiába említem a sok zenekart. Ezek sokkal inkább csak benyomásként vannak jelen a zenében, nem pedig kopizzák őket.
A Séance-t mindenképpen meg kell említeni, hiszen jó eséllyel ez volt a beugrója a zenekarnak a Tool 2024-es turnéjára. A dobokról nekem egyből a Black Sabbath Planet Caravan-ja jutott eszembe. Nem elfelejtendő az sem, hogy a dalban nem más működik közre, mint Justin Chancellor. A Plague Dancer egy tökéletes átvezető dal. Sokkal zúzosabb, mint amit összeségében megszokhattunk, de engem ez a dal visz rá az album legjobb szerezményére. Az Åska című dal egy könnyebb szerzemény, jó sok extrával megfűszerezve, de nem is csoda, hiszen a hangszereit saját maga készítő Author & Punisher a vendégszereplő. A dal eleje is már beszippant, de számomra egy perc után jön az a rész, ami totál megbabonáz. Ha csak ez az egy dal lenne az albumon, akkor is boldog lennék. Ez az a szerzemény, amit mindig visszatekerek az album hallgatása során és újra meghallgatom. Ez egy sokkal egyszerűbb szerzemény, mint a többi dal, de éppen ez az erőssége.
A maradék pár dalra sem lehet panasz, hiszen mindegyik egyedi a maga módján, sőt van ahol még éneket is hallhatunk. Totálisan elbűvölt ez a zenekar és simán elmondhatom, hogy ott van az aktuális kedvenceim közt. Aki eléggé nyitott az új megoldásokra, azoknak tuti tetszeni fog!
