A hónap híre számomra egyértelműen a The Jesus Lizard visszatérése egy rövid 26 éves kihagyást követően, de hasonlóan megörültem a derült égből ölembe pottyantott Julie Christmas promóciós anyagnak, amely ugyancsak egy meglehetősen hosszúra nyúlt adás szünetnek vet most véget.

A kétezres évek első évtizede a post metal / post rock csúcsidőszakának számított és kis túlzással Julie Christmas volt a szcéna királynője, legalább is elég intenzíven jelen volt a Made Out Of Babies, a Battle Of Mice, vagy akár a Mouth Of The Architect vagy a Spylacopa kapcsán.

A 2010-es szólóalbumával (The Bad Wife) aztán egy időre bezárta a boltot, majd jött a zseniális Cult Of Luna kollaboráció 2016-ban, ahol Julie éneke újabb réteggel gazdagította a morcos svédek muzsikáját. A Mariner számomra a mai napig az egyik legtökéletesebb post-metal lemez és csak azt sajnáltam, hogy nem volt folytatás, most viszont a kívánságom félig-meddig teljesülni látszik, ugyanis a visszatérő szólóanyagon ott penget Johannes Persson a CoL-ból néhány hasonlóan hétpróbás zenész társaságában (dobok: Chris Enriquez (Spotlights), basszus: Andrew Schneider (Unsane), gitár: John LaMacchia (Candiria), illetve billentyűsök: Tom Tierney (On the Might of Princes)).

A Ridiculous And Full Of Blood album cím nem tudom mennyire programadó elnevezés, de a vérbőségre vonatkozó állítással teljes mértékben egyet tudok érteni, nevetséges viszont maximum az lehet, hogy 14 évet kellett várni a The Bad Wife folytatására.

Julie ének témának álcázott dühkitöréseivel “terhelt” Not Enough rögtön az elején világossá teszi, hogy a művésznő ott folytatja, ahol annak idején abba maradt: továbbra is a hol lágy, hol pedig hangszál gyilkos vokálokkal színezett brutális erejű post metal az irány, szóval (spoiler!) meglepetések nagyon nincsenek, de úgy gondolom nem is ezt várjuk. 

Míg a lemezindító nóta egy négy perces fokozásokkal teli “karácsonyváró”, addig a Supernaturallal már meg is érkezik a hőn áhított Mariner-hangulat. Persson nyilván nem tud kibújni a bőréből, így például a doomosan örlő The Ash szintén a Cult Of Luna-t idézi, az End Of The World meg pláne ami a dupla vokállal a post metal Where the Wild Roses Grow-ja (ez inkább Kylie Minogue-ra nézve hízelgő, Julietól lehet kikapnék ezért). Ebbe a kupacba dobnám még a The Lighthouse-t, illetve valahol a lemez záró Seven Days drone himnusza is ide sorolható, ettől függetlenül Ridiculous And Full Of Blood persze nem lesz holmi CoL mellékprojekt, inkább a művésznő szerteágazó ízlésének a lenyomata.

Ennek megfelelően a Thin Skin például már dögös noise-rock amely az énektéma tekintetében akár a The Bow kistestvére is lehetne (sőt a pengeéles fémízű hangzásról nekem még a Madder Mortem is eszembe jutott), az alig két percbe sűrített Blast Marilyn Manson féle indusztriál zúzás, míg a csilingelő Silver Dollars illetve egy marconább Björköt idéző Kids a lemez egészéhez mérten már-már poposan hat.

Én nagyon örülök ennek a lemeznek, mert egyrészt a post-metal világában meglepően kevés hölgy ügyködik, másrészt egy olyan előadó visszatérését is ünnepelhetjük, aki műfaj függetlenül üde színfoltja a mainstream alatti rock/metal zenének.

Fotó: Fred Gervais