A párizsi Houle új név a black metal felségvizein. A helymeghatározás pedig szó szerint értendő. Az öt főt számláló legénység, pontosabban a kiadó által összeállított promóciós lap marine black metalként hivatkozik arra a műfajra, amit a Houle művel. Egy újabb hangzatos elnevezés, melyet illik tartalommal is megtölteni.

A tengeri tematika a metalban rendhagyó ugyan, de semmiképp sem nevezhető unikálisnak. Elég, ha a Mastodon Leviathan című lemezére gondolunk, vagy a német Ahab komplett diszkográfiájára, netán a The Ocean egyes korongjaira, de – hogy Franciaországon belül maradjunk – a Gojira bálnás lemeze is példaként hozható fel.

A fekete fém territóriumán belül azonban a Houle felbukkanásáig nem találkoztam ezzel a témaválasztással. Az öt francia tengerész alaposan rá is feküdt az image-re - elég a promó fotókat a borítókép mellé helyezni. A Ciel cendre et misère noire címet kapott opusz a párizsi formáció első nagylemeze, melyet két éve megelőzött egy terjedelmesebb EP, illetve néhány, manapság már elmaradhatatlan digitális single is előzményként említhető. Nekem ellenben a franciákkal a Ciel cendre et misère noire az első találkozási pontom.

Francia nyelvismeret, vagy mindenre elszánt google translate-felhasználói kedv esetén a dalszövegekkel is érdemes ismerkedni; hiszen a Houle a tematikához igazodva nem a szárazra rágott csontokon rágódik. A black metal egyik mindenkori pillére, az attitűd tehát rendben van, azonban üdvözlendő, hogy a Houle nem másodlagos elemként tekint a lényegre, azaz a zenére sem. Az ideológiai mázzal nem céljuk elfedni magát a zenét.

A Ciel cendre et misère noire egy kiváló megszólalást kapott, odafigyeléssel készített, és a kollégák többségét lealázó zeneiséggel felvértezett korong. A Houle ezen a háromnegyed órás lemezen ötletek garmadáját vonultatja fel. Az egyes részletek alapján természetesen lehet, és egy első lemezes formációnál bizonyos mértékig kellene is összehasonlítási alapokat emlegetni. A vokálok az irányzat adta kereteken belül rendkívül sokszínűek, ráadásul a Dani Filthet idéző gégemetszett rikácsolást, illetve a korai Gorgoroth frontember, Hat mizantróp károgását egyetlen frontember, pontosabban egy hölgy hozza, akinek a jelzésértékű tiszta énekdallamait sem érzem esetlennek.

Ha az információs lap tartalmi szempontból nem ment félre, és a stúdióban nem vetettek be vendégeket, ehhez az egyéni teljesítményhez külön is gratulálnom kell. Ahogy az énekesnő, úgy a dobos kivételével az egyes hangszeresek sem érdekeltek további formációkban. Ebből a tényből pedig a végeredmény ismeretében arra kell következtetnem, hogy komoly gyakorlás, éveken át tartó felkészülés előzte meg a Ciel cendre et misère noire világra szabadítását. A ráfordított idő pedig meg is térült.

A vokálok kapcsán ugyan említettem két támpontot, a zenei oldal azonban annyira sokszínű, hogy nem kezdenék végeláthatatlan felsorolásba. Alapvetően a ’90-es évek közepe black metaljának zenei öröksége köszön vissza, huszonegyedik századi tálalásban – kétségtelenül tág meghatározás, de a Houle sokszínű lemeze nem teszi lehetővé a további szűkítést. Ha akarom, a blackes heavy metalt, mint skatulyát is ráaggathatom a lemez egyes részleteire, az átvezetők és a néhol felbukkanó közjátékok révén pedig az ambient is szóba kerülhet. A nyolc tételből négy fejezet is hat perc feletti, a záró eposz pedig egyenesen tizenkét perces. A Houle szerzeményei esetében ráadásul ennek megvan a miértje is; egyik szerzeményt sem céltalan témahalmaz, netán egoista hangszeres bemutató.

Szerteágazó, lassan kibomló, de mégis sajátos hangulati ívvel bíró darabok ezek. A promó fotó vagy a hangzatos stílusmegjelölés tehát senkit se tévesszen meg, illessük a lemezt bármilyen alműfaji jelzővel, itt black metal címszó alatt valódi zenélés folyik.