RockStation

Albumsimogató: Lamb Of God - Wrath (Roadrunner, 2009)

Isten útjai kifűrkészhetetlenek

2024. február 25. - KoaX

wrath.jpg

A Lamb Of God egy megkerülhetetlen zenekar, ha bírod a keményebb zenéket. Nem csoda, hogy mi is belebotlottunk már párszor az évek során. Most pedig eljött az idő, hogy a legendás Wrath című albumot ünnepeljük, hiszen tizenöt éves lett a kicsike!

A Lamb Of God ötödik stúdió albumáról nem tudtam meg túl sokat, sem a készítésről, sem arról, hogy mi előzte meg a felvételi folyamatokat. Az internetet böngészve, mindösszesen annyiit találtam, hogy 2008 augusztusában a zenekar bejelentette, hogy a méltán sikeres Sacrament után kezdik a munkálatokat a legújabb albumon, ami 2009 február 24-én jelenik meg. Az album producere Josh Wilbur volt. A felvételek folyamatát anno a zenekar elérhetővé tette a rajongók számára. A dobteremben, illetve a keverőnél folyamatosan lehetett őket nézni webkamerán keresztül (mennyire zseniális már).

Így nem marad más, mint a saját emlékeim, ami szinte semmi nincs, mert ekkor még nem ismertem a LOG-ot. Egészen pontosan ez félig meddig igaz, mert a megjelenés után pár héttel ismertem meg a zenekart. Valamiért a budapesti Mammut bevásárló központ vonzza a metal énekeseket, ugyanis ebben az időben itt dolgozott az azóta már megpihent Stiff Bastard zenekar énekese, Ricsi. Szerencsémre a mély földszinten található lemezboltban őt szólítottam meg, hogy szeretném megvenni a Machine Head Burn My Eyes albumát, tudna-e segíteni nekem? Rám nézett és azt mondta, hogy persze, de haver! Gyere és ebbe is hallgass bele. Ekkor a pulthoz kísért és berakta a lejátszóba a bárányos albumot. Innentől kezdve kezdődik a szerelmem Blythe úr hangjával. Egy csapásra minden megváltozott, mondtam, hogy felejtsük el Flynn bácsit pár hétre, ezt viszem haza! A lemez azóta már hallgathatatlanra karcolódott, kopott, de én a mai napig imádom ezt a lemezt.

Nem szeretem a zenekari intrókat, mert feleslegesnek érzem őket az esetek többségében, de ez a gyönyörű akusztikus téma, ami felvezeti ezt az albumot, egyszerűen zseniális. Nem is várná a hallgató, hogy ezek után olyan súlyos riffekkel találkozik szembe, mint az In Your Words-ban található. A tipikus groove metal alapjain nyugvó dalt még a legendás Dimebag is megirigyelné, Anselmo pedig azóta is keresi az állát tuti, hogy hallotta Randy-től ezt az indítást. Egyértelműen PanterA hatás a dal, de ez remekül áll neki, hű magához, nem kopizza a másik bandát. Imádom azt, hogy van egy dallam a refrénben, de mégis egyéni, ordibálós megoldással. Tényleg ez az egyik kedvenc Lamb Of God lemezem, nem is hiába. Remek alapozása az albumnak, ami később sem fog csalódást okozni. A következő dal, számomra és az én körömben legendás.

A Set To Fail-ben és annak klipjében benne van minden, amit ez a fajta zene megtestesít. Gyors, agresszív és nem mellesleg lényegre törő. Ahogy elindul a zúzás után a főtéma, az egyszerűen nyaktörő. Nincs olyan rajongó, aki erre a dalra ne indulna be. Emlékszem, hogy Csillebércen, hogy megőrültünk ettől a daltól. A szóló megint csak Dimebag előtt egy hatalmas tisztelgés is lehetne. Még most is, ha elindul ez a dal, ennyi év után azt érzem, hogy újra fiatal vagyok és ezerrel bele vetném magam a legdurvább pogóba is. A Contractor megint csak egy kedvenc tétel. Igazából ez az album, ahogy van egy kedvenc tétel, nem is lehet elmenni egy dal mellett sem. Amúgy tisztán emlékszem, hogy ez a dal a legelejétől kezdve a dob groove-ok miatt és a lassú rész miatt, ahol a basszusgitár dörmög, egyből a kedvencem lett. Az ezután következő húzás pedig tipikusan egy olyan téma, ami akár egy doom zenekar egyik dalában is megállná a helyét. A Fake Messiah átgázol rajtad, hogy utána  Grace nyugtasson meg, de csak pár pillanatra. A dal akár a zenekar sikerét jelentő Sacrament albumon is simán megállná a helyét. Imádom, ahogy Adlerék riffelnek és itt érzem azt igazán, hogy a két tesó totálisan érezte a másikat.

lambofgod2009.jpg

Olyan rezgések vannak ezen az albumon, aminek csak a közelébe tudtak már később kerülni, de megismételni azt nem sikerült. A Broken Hands a kedvenc csengőhangom volt egy időben. Gusztustalan, már az első pillanattól világvége hangulatot idéz. Még a dal első felében tök jó, ahogy a nyitó riffet lezárják a közös megállással. Ezek azok a hangulati elemek, amiket egyszerűen nem lehet tanulni. Lehet bárki, akármennyire technikás, ezeket a húzásokat, ezeket a pontokat érezni kell. A Dead Seeds pedig ugyanez. Chris pergője a dalban és a lemezen is remekül szól, pedig egy az átlagnál sokkal kisebb pergőről van szó. Innentől kezdve az Everything To Nothing, a Choke Sermon és a lemezt hivatalosan záró Reclamation is zseniális szerzemények. A záró tételnél én mindig is éreztem egy kis Sepultura hatást, mind a gitároknál, mind a dobnál. De mindezt a saját szájízük szerint adják elő Isten bárányai.

Összegezve, a Wrath a mai napig az egyik, ha nem a legjobb LOG album. Olyan energiákat tud felszabadítani az emberben, amire kevés metal zenekar képes, noha alapjáraton ez lenne a zene egyik fő feladata. Hallgassátok!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9018320679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum