Furcsa érzés olyan gondolatokkal elindulni egy koncertre, hogy ott motoszkál a fejedben: vajon ez lesz az utolsó? A Devotional turnén is benne volt ez a levegőben, mind Dave állapota okán, mind a bandán belüli toxikus légkör miatt. Aztán jött Dave betegsége, ott is csak remélhettük, hogy minden jóra fordul, majd Fletch halálával a lehető legrosszabb is bekövetkezett. Szörnyű ilyet leírni, de ettől még igaz: Andy volt talán az egyetlen áldozat, ami nem vezetett a Depeche Mode azonnali feloszlásához.

Szóval a zene nem áll meg, a gépezet robog tovább amíg bírja szuflával, mi pedig úgy gyűlünk össze minden alkalommal, ha esemény van, mint az éji bogarak a fényre. Sokunknak évtizedek óta egy igazodási pont az életében mindaz, amit a zene, amit a D.M. ad. Sok barátság köttetett a PeCsa és egyéb intézmények klubjaiban, sokan ilyenkor találkoznak újra, és élik át azt az élményt közösen, ami egykoron összehozta őket. Szóval nem is nagyon tudom hova tenni azt az érzést, ami a Dome-ban hatalmába kerített.

Szakmailag értékelni ilyen előzmények mellett elég nehéz, az érzelmi töltet sokkal többet nyom a latban, de ma este világossá vált számomra, hogy ez volt az utolsó. Soha többé nem fogom látni a Depeche Mode-ot. Én itt elengedtem. Nekem ez már túl fáradt, túl kevés. Július óta eltelt 7 hónap, és megkaptuk majdnem ugyanazt a setlistet.

A Puskásban valahogy volt vibe, volt benne erő, volt benne dinamika, ezt itt nem éreztem. A keverő elött állva sem volt basszus, nem dörrentek az effektek, nem sodort magával más, csak a közönség, aki így is élvezi, feltétel nélkül szerető és odaadó. 7 hónap után visszatérni ide, tudván garantált a teltház, mert így van ez 1985 július 23-a óta, és ennyire nem akarni mást, mint ami mindig megteszi, ez sajnos nekem kevés. 44 év munkássága tényleg csak ennyit ér? És ez már ugyan demagógiába hajlik, de mi itt Európa keleti felén azért nem dúskálunk össznemzetileg a dohányban, sokaknak nagy lemondással jár egy ilyen esemény. Ami ma igazán megdobogtatta a szívem, az a Behind the Wheel volt, mert azt mindenképpen szerettem volna még hallani élőben, mert az nekem tényleg a minden.

Tematikus turnét miért nem lehet egy nagylemezes turné után beiktatni, ha már visszamegyek valahova másodszor is? Singles 86-98? Tegye fel a kezét, aki nem imádná? Azt le sem merem írni, hogy Singles 81-85.....de nem. Jöjjön a Home, a Somebody, a Condemnation, a WalkinPersonalSilenceDownAgainNoGoodYourRoomStripped.

Lehet egyedül vagyok a véleményemmel, de ha én lennék ők, többet akarnék kihozni ebből az egészből. Ez részben tutista, másik részt teljesen öncélú. Miért öncélú? Ha lenne beleszólásod, valaha eszedbe jutna egy Precious - Before We Drown - Home - Somebody - Ghosts Again (ami amúgy kiváló nóta, de ma sajnos az is halovány volt) ötöst így betenni? Na ugye! A Memento Mori egy egészen különleges lemez, de mi történt volna, ha sosem jelenik meg? Semmi. Innentől elhagyom a romantikát, a racionális énemnek engedek utat. Többtízezres jegyár mellett, legyen bármi is a mögé pakolt ideológia, egy karóra reklámmal kezdeni egy koncertet...nem tudom.

Imádom a Depeche Mode-ot, ez sosem fog megváltozni. Hálás vagyok mindazért a rengeteg élményért, érzésért, amit a zenéjük és a koncertjeik adtak nekem az elmúlt 38 évben, amikor is 11 évesen először hallottam a Black Celebrationt. Élőben viszont azt hiszem, ez volt itt a vége. Számomra a Memento Mori turné léte marad örök mementója annak, hogy Andy Fletcher nélkül itt a történetnek vége. A halotti tort megültük, kétszer is. A Depeche Mode örök, az élet viszont rövid. Ideje az életre emlékezni.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. 
További képek ITT.