RockStation

Albumsimogató: HAW - Soundtrack Of Our Friendship (2014)

Húz, mint a csőrös kamion

2024. március 31. - KoaX

a2220241309_10.jpg

Az albumsimogatók többsége azért úgy néz ki, hogy mielőtt neki ülnék a cikknek, előtte jó párszor meghallgatom, felidézem az albumot. Most ez marhára nem így alakult, sőt a cikk végéig az albumot sem indítottam el, mert minden jött magától. Hiszen egy olyan lemez tizedik születésnapját ünnepeljük, ami annyira része volt az életemnek, minthogy reggel megmosakszom. De mi az, hogy volt? Még most is az egyik legjobb magyar lemeznek tartom a Soundtrack Of Our Friendshipet a Haw előadásában.

A zenekar tagjai egytől egyig kikerülhetetlen elemei a hazai underground-nak, így várható, hogy vagy így vagy úgy, de találkozol velük. Ha nem is tudsz róla, de biztos, hogy van közöd hozzájuk. Az első alkalom, amikor láttam őket 2011-ben volt. Akkor még csak az EP-jük vagy demójuk volt kint hivatalosan. A Kylesa előtt játszottak a Dürer Kistermében, és totál lenyűgözött, ahogy Gazsika a dal közepén leveszi a sodronyt a pergőről és úgy játszik, majd vissza csattintja azt. Totál bennem maradt, hogy az All Good All Fine-t éneklik az emberek, én meg ott állok, hogy mi van? Erről eddig miért nem hallottam? Hazamentem és akkor még ugye, nem volt spotify, nem volt annyi rock magazin, nem volt úgy Facebook, semmi, vadászni kellett az infót. Egykori kedves kollégánk írt (ITT A CIKK) a koncertről egy beszámolót, ami után egyből rámentem a hazai zenekarokra is (Innen is csók Rácz Gyuszinak, bár gőzöm sincs, hogy merre lehetsz éppen a nagy világban). Azóta a szerelmem töretlen a zenekar iránt, még akkor is, ha voltak súrlódásaim a tagokkal. Ilyen az élet… Ettől függetlenül a zenekar olyat pakolt le az asztalra ezzel az albummal, ami miatt örökké hálás lehetek a négy testvérnek. Ja, testvérnek, mert ami köztük van az sokkal több, mint barátság és ettől volt olyan kibaszott jó az egész, mint a Pantera fénykorában. Soha nem tudtam megunni egy koncertet sem, lehettem akármilyen fáradt, meló után hétköznap mentünk az instantba és arra a röpke időre mindent kizártunk és megőrültünk. A hazai metal színtérrel három rossz dolog történt és egy ráadás. Sun Workshop, Isten Háta Mögött, Chief Rebel Angel, felbomlás és az, hogy ha hivatalosan nem is, de tetszhalott állapotban van a Haw

A Soundtrack öt évvel jelent meg a demót követően és egyöntetűen elnyerte a sajtó imádatát. Mindenki csak annyit kért, hogy ne kelljen újabb öt évet várni ilyen remek dalokra. Nem kellett, mert azóta eltelt tíz és azóta se lett sajnos új lemez. De itt van nekünk örökség gyanánt ez a kilenc szerzemény, ami átformálta a zenéhez való hozzáállásomat. Sajnálom, több a személyes kötődés ezzel a lemezzel, mint az első szerelmemmel. Igazából fontosabb is ez az album, mint az a csaj volt. Annyi mindent lehetett tanulni ebből a lemezből, ennek a hatásából. Tisztán megvan előttem, ahogy a nyári hőségben a busz bekanyarodik a lakótelepre és ordít a 7 Crows There. Nem akarom, hogy ez az érzés véget érjen, ezért felmegyek a lakótelep tetejére, és csak hallgatom tovább a lemezt. De kanyarodjunk vissza az elejére, Sticks: remek intró, ami előrevetíti, hogy, Dávidban itt sokkal több dolog lesz a későbbiekben. A We Breathe this Out pedig hozza azt a lendületet, amit megszoktunk a zenekartól. Hatalmas riffek MRC kezéből, amit Pó bácsi remekül alátámaszt a basszusával, Gazsival közösen. Mocskos southern érzésem van, és még többet akarok. Ennyi egyszerűen nem elég! A My Name-et már előre megismertük és súlyával már akkor is letaglózott. A legnagyobb stoner-doom riffekre ide haza MRC képes, ezt nem lehet vitatni. A csávó kezében és az 5150-jében olyan sound volt, amit tanítani kellene a zeneiskolákban. Ami pedig még jobbá tette az egészet, hogy élőben is könnyedén előadták bármikor, akármelyik dalukat. Az album és a dal is ösztönzőleg hat még a mai napig is rám. Igen, meg lehet csinálni a világszínvonalat itthon is, egyszerűbb körülmények között. Csak hinni kell benne. A Black Horse High visszahozza az igáslovat és annak minden húzását, dallamát, így egyből koncert kedvenc lett. Teljesen emlékszem, hogy kell még csípőből bólogatni erre a dalra. Imádom ennek a dalnak a témáit, a húzását és nem mellesleg a pergő hangját, mondjuk azt az egész lemezen csak dicsérni tudom. Nem mellesleg, Dávid ebben a dalban írja meg a lemez egyik legjobb sorát

One day we go out so far we’ll come back no more

Annak idején ez az egy sor, nekem annyira azt jelentette, hogy szakadunk el családunktól, a régi énünktől. Annyira mély jelentéssel bírt, hogy még mindig érzem a testemben azt a rezgést, amit annak idején. Pontosan ettől lesz jó egy album, hogy ennyi idő múltán is, eléggé komoly érzéseket, érzelmeket tud kiváltani az emberből. Ahogy teszi azt az átvezető ként szolgáló Glass is. Ez a dal tökéletes helyen helyezkedik el, hogy még egy utolsó nagy hajrára vezessen minket, amit a 7 Crows There indít. Erről a dalról írtam már, annyira bele tudtam feledkezni, hogy nem számított semmi más, nem akartam soha leállítani. Az elmúlásra utaló sorok, számomra, nem is tudom, hogy mit írjak róluk, ezek olyan dolgok, amit nem tudsz megmagyarázni ennyi év után sem. Imádom, ahogy a basszus és a dob együtt lüktet a dal közepén, imádom ahogy gerjed a gitár és a végén az a slide-os téma is zseniális. Nem is csoda, hogy a későbbi munkásságom során erről a lemezről több inspirációt is kaptam, mint korábban bármilyen másik anyagról.  És itt van még a What We Call Home, ha nem tudod, hogy mi az az érzelem, milyen beletenni mindent egy dalba, akkor hallgasd meg ezt az egy szerzeményt és tanulj! A Chains egy olyan átvezető, ami simán megállja teljes értékű dalként is a helyét, noha csak ötvenöt másodperc. A lemezt pedig a Watch Me Fall Watch Me Rise zárja, ami olyan riffel indít, amit Jimmy Bower is megirigyelhet bármikor. Igaz ez a dob témákra és a gitárra is. Erre mondják, hogy mesterből lesz tanítvány? Zseniális szerzemény, de nem lehet semmibe se belekötni ezen a lemezen. Az egyetlen dolog, amiben bízhatok, hogy a tíz éves évfordulón a srácok kihoznak valami limitált vinylt.

Egy olyan korban született ez a lemez, amikor a hazai zenei élet egyszerűen haldoklott, és jó részt azóta is haldoklik, de legalább is éppen csak, hogy van pulzusa. A srácok egy fojtogató korban alkottak olyat, amire nem csak most, tíz év elteltével, de később húsz-harminc év múlva is büszkén tekinthetnek majd vissza. Egyetlen probléma volt ezzel a lemezzel. Rossz időben voltak rossz helyen. Akárki akármit mond, a befutáshoz nem kell semmi más csak szerencse. Mert átemelhetsz te bármilyen brazil  sémát a zenébe, csak az számít, hogy jó időben legyél jó helyen. Ezért igaz az is, hogy lehetsz Te bármilyen tehetséges, mint ezek négyen, ha nem vagy akkor, ott ahol kell, akkor megette a penész. Azonban én csak hálával tartozhatom ennek a négy embernek. Köszönöm MRC, Pó, Dávid és Gazsi!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9418349985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum