RockStation

Sonata Arctica – Clear Cold Beyond (Atomic Fire, 2024)

Garázsvásár

2024. április 08. - moravsky_vrabec

sonataa_2023_lp.jpeg

A finn Sonata Arctica azzal hergelte a törzsközönségét, hogy legújabb nagylemezével visszatér a gyökereihez, és a korai időszakukra jellemző tempós, dallamos power metal dalokkal pakolja tele. Lássuk, mennyire tartották be a hangzatos ígéretüket! Spoiler: félig.

A Sonata Arctica a 90-es évek legvégén indult, és honfitársaikéhoz erősen hasonlító zenéjük miatt hivatalosan rájuk aggatták a Stratovarius-junior nevet. Rá is szogáltak, a szó jó értelmében. A kreatív fénykoruknak tekinthető első négy (egyesek szerint három) albumuk bátran odatehető a nagy példakép legjobbjai mellé. Az én első találkozásom a zenekarral még 2000-ben történt, amikor éppen a Stratovarius vendégeként koncerteztek Budapesten. A first ladyvel – akkor még barátnő státuszban – ez volt az első közös koncertünk, és ahogy azt kell, jól el is késtünk. A Destruction Preventer utolsó taktusaira léptünk be a terembe, majd a zenekar elköszönt és távozott. Azt a dalt azóta is szeretem, és idővel a többit is megismertem, megkedveltem. Az első négy lemezük krémjét összesűrítő The Collection válogatáslemez rengeteget forgott azóta, és ha már ősrajongónak tekintem magam, nekem sem igazán tetszett az utóbbi korszakuk termése. Mellesleg megfigyeltük, hogy a digitális zenehallgatás előretörésével mennyire visszaszorultak a válogatáslemezek? A rock-metal műfajban legalábbis mindenképp.

Mindig érdekes, hogyan magyarázza egy zenekar, ha egy irány nem jött be, és visszatérnek valamelyik korábbi korszakukhoz. A Sonata Arctica esetében az volt a mondás, hogy olyan dalok kellenek, amik az élő koncertek sarokkövei lehetnek, és a közönség együtt tudja énekelni velük. Itt nem csak arról van szó, hogy kellenek a slágerek, egy melodikus bandánál ez azért evidens. Inkább arról, hogy a kísérletezősebb irány, nem is beszélve az akusztikus újraértelmezésekről, nem igazán jött be, talán maguknak a zenészeknek sem.

Az első dalt (First in Line) mindjárt felfoghatjuk egyfajta megnyugtatásként: tempós, kétlábdobos téma sok billentyűvel, és végre, megjegyezhető, karakteres dallamokkal. Annyira karakteresekkel, hogy a banda ismerői egyből rávágják, hogy bizony az Only the Broken Hearts (Make You Beautiful) elemeiből lettek újrahasznosítva. Sebaj, most elnézzük, hajt a lelkesedés, és érezhetően a zenekart is. Azért az elismerésre méltó ám, hogy ennyire sajátos hangzásvilággal rendelkeznek: Tony (orr)hangja, a dallamai, a zenei összkép könnyen beazonosítható, ami csak kevesekről mondható el. És tegyük hozzá gyorsan, hogy nem akármilyen dalszerzők ezek a finn srácok – már ha hajlandóak összekapni magukat.

A kettes California a legkönnyebben emészthető, rövid, ragadós refrénnel támad, és a Shah Mat alatt is dolgozik a duplázó becsülettel. Bevallom, mosolyt csalt az arcomra ez a dalhármas. Mindig is szerettem a (most éppen) power metalnak nevezett zsánert, és itt is sokszor panaszkodtam már, hogy a képviselői mostanában igencsak szűkmarkúan mérik a jutifalit. Na de majd most! Miután padlógázzal lezúzták az első három tételt, végre megállnak tankolni. Jön a korábban már bemutatott Dark Empath, elején azzal az „ugatós” kórussal, amit a Nightwish fejlesztett tökélyre az ezredforduló környékén.

Az A Monster Only You Can’t See sikerült a legjobban; magam is meglepődtem, hogy nem egy trappolós himnusz lett a kedvencem, hanem egy kevésbé tipikus, összetettebb darab. Az a jó benne, hogy egy szép kompozícióban egyesíti a Sonata power metalos és (jobb híján) musicales világát. Van íve, nem csak a döngetés megy, ugyanakkor írtak hozzá rendes dallamokat is. És újfent bizonyítja a közhelyes alaptézist, hogy ha egy dal jó, akkor mindegy, milyen stílusból merít – lám, a kései, útkeresős korszak sem volt hiábavaló. Hasonló hangulatban, csak még lassabb tempóban folytatják (Teardrops), ami nemcsak a kötelező lírai szerepét tölti be, de úgynevezett érzéseket is képes közvetíteni, ha valaki fogékony az ilyesmire.

A gond ott kezdődik, hogy a lemez második felére el-elmaradnak az erős témák. Ha még csak jellegtelen töltelékszámok sorakoznának, azt elnézném, de ezek kimondottan rosszak. Fáj hallgatni őket, az utolsó hármat különösen. Megvannak ezekben is a jellegzetes SA-jegyek, elsősorban Tony Kakko hangja miatt, de tényleg olyanok, mintha nem lett volna elég friss téma, és a korábban okkal félretett zaccból főzték volna újra őket. Vagy mintha még egy albummal tartoznának a kiadónak, és gyorsan összegereblyéztek minden maradékot. Nem lepne meg, ha tényleg így lenne. Az Angel Defiled például egy szuper billentyűtémával indul, a rájuk jellemző csembalós hangszínnel, majd az énekdallammal jól elcseszik, a végén meg az a lalalázás – jajj. A lemez végére tett címadó dal is leginkább arra példa, hogy 6 perc néha nagyon sok idő tud lenni.

Kis magyarázat: nem arról van szó, hogy most majd jól lehúzzuk más munkáját, és ettől majd jól érezzük magunkat. Pont ellenkezőleg: az előzetes dalok és hírek alapján úgy tűnt, hogy a Clear Cold Beyond majd friss lendületet hoz az ellustult power metal zsánerbe. Néhány villanás erejéig hozott is, de az összképet tekintve inkább csalódott vagyok. Mintha Elizabeth Olsenről kiderülne, hogy lenyalja a kávéskanalat. Oké, ez rossz hasonlat, neki azt is elnéznénk.

387843041_855080452651501_6043804407923346132_n.jpg

A minialbumok és főként a playlistek térnyerésével lassan hozzászokunk, hogy egy átlagos lemezen a húzódalok mellett ott vannak a töltelékszámok is. Nem is akadok fenn ezen, nem mindenki tud 10-12 atombomba számot leszállítani 2-3 évente. De olyat ritkán tapasztalni, hogy ekkora minőségbeli űr tátong a kiemelt dalok és a többi között. Emiatt a Clear Cold Beyond egy átmeneti lemez lett. Mintha költözés előtt rendeztek volna egy garázsvásárt, és a Zsolnay-készlet meg a vintage lemezjátszó mellé kirakták volna a Bravo meg a Romana magazinokat is, hátha azt is elviszik. Vannak rajta jó pillanatok, de mégsem fogható fel újrakezdős-újradefiniálós lemezként. Értékeljük az igyekezetet, a kaptafa már homályosan dereng a látóhatáron, de még nincs karnyújtásnyira. Sonata-ügyben továbbra is a listákat és a válogatásokat javaslom, ami a komplett albumokat illeti, talán majd legközelebb. 

35kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6518373529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum