Marty Friedman hét éve nem jelentkezett új dalokkal, habár a 2017-es Wall of Sound óta megjelent egy koncertlemeze és egy feldolgozásokat rejtő válogatása is. A májusban kiadott Drama című album képében a gitáros gazdag csomaggal kárpótolja a kiéhezett rajongókat.

Bár ő maga nem igazán örül ennek, a többség emlékezetében Marty a Megadeth klasszikus korszakának gitárosaként él. Persze mondhatjuk, hogy a több mint 40 éves pályafutásának alig negyedét töltötte a Mustaine-műveknél, de el kell ismerni, hogy a legnagyobb tömegeket azzal a produkcióval tudta elérni. Néhány vendégszereplést leszámítva azóta nem is csatlakozott más zenekarhoz, inkább a szólókarrierjére fókuszált. Talán azt is többen tudjátok, hogy bő 20 éve Japánba költözött, ahol celebként rajonganak érte, elsősorban a különféle zenés tévéműsorokban való szereplései miatt. A többséghez hasonlóan én is akkor hallottam róla ismét, amikor tavaly kétszer is fellépett a Megadeth-tel, egyszer „otthon” Tokióban, majd a Wacken fesztiválon. A dolgok jelen állása szerint ennyiben ki is merült a közösködés a régi munkaadójával (persze soha ne mondd, hogy soha), de nyilván nem ártott, hogy forgott kicsit a neve a friss szólólemez felvezetése előtt. Így esett, hogy a Drama nem sikkadt el a havi többszáz friss megjelenés között, most pedig megpróbálom elmesélni, mire vállalkozik, aki felteszi a majdnem egyórás lemezt.

A Drama 12 tételből áll, ebből kettő énekes, van egy rövid átvezető (vagy intró ha úgy tetszik), a többi kilenc pedig instrumentális. Zenei szempontból kimondottan változatos, nemcsak hogy átfogó koncepciót nem sikerült találnom a tételek mögött, de a stílusát is nehezen tudnám behatárolni: Marty sosem volt az a gitáros, akit egy egyszerű címke ráaggatásával „meg lehetett fejteni.” A friss nagylemez mindenből mutat egy keveset, és valóban, kizárólag az kapcsolja össze ezeket a dalokat, hogy Marty írta őket, és ő gitározik bennük. Maga a gitáros a második szólólemezéhez, az 1992-es Scenes-hez hasonlítja a mostanit. Egy felemelő, érzelmes anyagként írja le, amitől egyszerre fogunk könnyezni és libabőrözni. Azért ha lemezboltos lennék, igencsak gondban volnék, melyik polcra tegyem ki, hehe.

Lassan felépülő, hat és fél perces bevezetővel indul a lemez, az Illumination képében. Az emelkedett hangulat végig kitart a dal során, bár ha intrónak szánták, annak azért hosszú. De jobb, ha hozzászokunk, hogy Marty nem siet, szépen kijátssza a témákat, a jellemző dalhossz 5-6 perc. A kettes Song for an Eternal Child érdekessége, hogy egy hegedűs is szerepel benne, hol együtt, hol felváltva-válaszolgatva játszanak. Érdekes, hogy Marty gitárjának hangja néha szinte egybeolvad a hegedűvel. Számomra pont az a legérdekesebb ebben a lemezben, hogy mennyiféle különböző hagszínt és effektet használ.

Az első ismerős dallam a harmadik dalban bukkan fel, a Triumph ugyanis már szerepelt a Scenes szólóalbumon is. Az alcíme szerint ez a hegedűvel és zongorával gazdagított változat lenne a hivatalos. A közepén egy jó kis fokozás után rendesen megszalad Marty keze és elővezet egy tekerős szólót. Az első torzított riff a Thrill City-ben mutatja meg magát, az ezt követő viszonylag rövid, zongorával kezdődő, majd bombasztossá terebélyesedő Deep End a kései Savatage, illetve a Trans-Siberian Orchestra repertoárjából sem lógna ki.

Ekkor érkezik az első énekes dal (Dead of Winter), amit a Like A Storm énekesével, Chris Brooks-szal közösen vettek fel. Azt hittem volna, hogy az ének majd extra fogódzót nyújt, ne adj’ isten, ez lesz a lemez slágere, de sajnos egy teljesen tucat hard rock dal kerekedett belőle. A családi mozifilmekben szokott ilyen szólni, amikor kiderül, hogy Charlie kutyust mégsem kell elaltatni, és a gyerekekkel boldogan szalad a naplementébe.

A lemez második fele már nem igazán tud újat mutatni, és a kevésbé karakteres témák is ide kerültek. Súlyos igazságtalanság lenne, ha most azt mondanám, hogy liftzene vagy relaxációs zene néhány itt szereplő dal, de azt be kell ismernem, hogy el-elkalandozott a figyelmem, miközben ezek kerültek sorra. Szinte mind lassabb tempójú, finoman megszólaló téma, és biztos vagyok benne, hogy a gitár (illetve Marty) szerelmesei ezekben is megtalálják azt, ami miatt érdekesek lehetnek. Említsük meg végül a 2 Rebeldes című dalt, ebben egy kolumbiai punkcsapat, az Apolo 7 működik közre, ehhez képest olyan lagymatag pop-rock nóta lett belőle, amit kár volt a lemez végére hagyni, különösen 5 percnél is hosszabbra nyújtva.

Nem akarok gonoszkodni, mert rokonszenvezek a göndör gitárossal, de a Drama szerintem egy olyan szerelemprojekt, ahol nem volt szempont, hogy az alkotókon kívül másnak is tetszeni fog-e. Elismerem a sokszínűségét, különösen ami a gitárhangzás(oka)t illeti, de nem látom magam előtt azt a hallgatót, akinek ez így egyben bejöhet. Aki a határok és kötöttségek nélküli gitárzenét, vagy az instrumentális albumokat szereti, tehet vele egy próbát, különösen, ha nem a villantós-tekerős irányból közelít. Az egyszeri rockereknek, netán a keményvonalas Megadeth-fanoknak azonban nem való – ők továbbra is a Tornado of Souls vagy a Hangar 18 szólóival vigasztalódhatnak. Ha nem bánjátok, most eltekintek a pontozástól, mert az, hogy nekem nem igazán tetszett a Drama, nem jelenti azt, hogy ne lenne jó, vagy minőségi. Az élvezeti értéke számomra úgy 3,5 pont, de remélem, hogy ez a rezümé segített képbe hozni azokat is, akiknek esetleg magasabb.