A magát modern progresszív rocknak nevező német Wolfen Reloaded egy tekintélyes, de kevésbé dokumentált múltra visszatekintő négyes. A zenekar kezdeti lépései a ’80-as évek közepére tehetők, termékenynek azonban különösebben nem nevezhetők – és akkor még finoman fogalmaztam.
Ha jók az infóim, ebben a kezdeti időszakban stúdió közelében sem jártak. A kedvezőtlen zenei széljárás közrejátszhatott abban, hogy 1996-ban le is álltak. A tényleges start időpontja pedig csak 2009-re tehető. Addig hobbi jelleggel muzsikáltak, majd újabb öt év elteltével jelentkeztek egy kislemezzel, mellyel a közelükbe látogató olyan példaképek alkalmi előzenekarává avanzsáltak, mint az Axxis, Geoff Tate, a Thunder vagy a Bonfire. Divatosnak tehát sem a hatásaik, sem ők maguk nem nevezhetők.
A négyes tagjai egyébként a promóciós lapon főbb befolyást gyakorlókként Tate egykori zenekara mellett a Dokkenre, a Van Halenre és a King’s X-re hivatkoznak… ezek a nevek akár egyenként is jó ajánlólevélnek minősülnének, így adtam egy esélyt a május közepén befutott The Ghost From Withinnek.
Javaslom, hogy ha lehet, a borítót gyorsan felejtsük el, vagy legalább próbáljunk tőle némiképp elvonatkoztatni! A modern progresszív rock megjelölés helyett én inkább a patinás – jó magyar kifejezéssel élve, veretes – hard rock skatulyát használnám a Farkasok lemezére, de ez sem lenne telitalálat. Ez a fajta hard rock ugyanis nyersebb megfogalmazású, analóg érzetű, lélegző muzsika; itt nyoma sincs a ’80-as évek megalomániájának, de a The Ghost From Within a tipikusnak is nevezhető kortárs hard rock lemezekkel sem vállal közösséget. Igazságtalanság lenne viszont elhallgatni, hogy a kvartettnél némi progresszív rock hatás is tetten érhető.
Szigorúan száz fő alatti klubokba való, és a negyvenes, sőt, inkább az ötvenes korosztálynak javasolható zenéről van tehát szó. A dalok a Broken című lírai darab kivételével ugyanazzal a kényelmes középtempóval operálnak, amivel ugyan nem lenne bajom, de ekkora mennyiségnél azért a változatosság terén már akad az embernek némi hiányérzete. A vokálok is épp ilyenek. Technikai szempontból az utóbbiak terén is lehetne kötözködni, de nekem nem ezzel van bajom, inkább az érzelemmentesség, az átütő erő hiánya a fülbe ötlők.
A következő, és részemről egyben utolsó negatívum pedig a dinamikátlan dobhangzás kapcsán említhető, illetve említendő. A szólók ellenben rendben vannak, ezeknél néhol érzem is a zenekar által emlegetett Dokken hatást. A Wolfen Reloaded tehát nem 2024, még csak nem is az idei tavasz felfedezése, de egy olyan zsáner leképezése, melynek manapság alig akad kevésbé koros képviselője – legyen szó zenészi vagy akár hallgatói oldalról. Ha a Wolfen Reloaded lemeze kapcsán a mateknak van bármi jelentősége, és tízes skálán pontoznánk, a The Ghost From Within a hét és fél pont tipikus példája lehetne. Jelen esetben így – hogy a koponyás borítónál maradjunk – a végeredmény valahová a három és a négy koponya közé lenne belőhető.
A fentebb emlegetett negatívumok ellenére a németek javára írandó a tét nélküliség, az őszinteség és az örömzene jelleg. Ha az elvárások tekintetében a Dokken, a Van Halen és a King’s X nevektől sikerül jó előre elvonatkoztatni, akkor a The Ghost From Within patinás hard rockja korrekt, de ebből eredően kockázatmentes hallgatnivalónak bizonyulhat.
