A Bon Jovi az utóbbi hónapokban fokozatosan visszakerült a köztudatba. A zenekar, és a főnök, Jon Bon Jovi körüli történések közül természetesen a legfontosabb a Forever című új album megjelenése, ami az ígéretek szerint visszatérés a vidám, pozitív hangvételhez.
A Bon Jovi fiatalkorom egyik kedvenc zenekara volt. Abban az időben, amikor a zenegyűjteményem jobbára másolt kazettákból, és néhány születésnapra/karácsonyra kapott CD-ből állt, sokat hallgattam az első 4-5 albumukat. Aztán valahogy eltávolodtunk, hiszen a CD-írogatás és empéhármazás idején nagyobb lett a merítés is, és a zenekar sem igazán azt hozta, amiért annak idején megkedveltem őket. Az Always számomra már csak egy dal volt a rádióból, a megasláger It’s My Life pedig nem a Crush album húzódalaként, hanem az aktuális Opel Corsa reklámfilmjének zenéjeként él bennem. A mélypontot a négy évvel ezelőtti 2020 album hozta el, amire Magnetic Star kolléga kettő koponyát adott az ötből – nem is tudom, volt-e valaha hasonló magazinunk történetében.
Ezután nem is jött sok hír a zenekar felől, legfeljebb pletykák azzal kapcsolatban, hogy Richie Sambora gitáros visszatér-e vagy sem (egyelőre nem), illetve hogy Jon énekhangja élőben nem az igazi. Ezzel kapcsolatban végül ő maga öntött tiszta vizet a pohárba nemrég, és elmondta, hogy az egyik hangszála elsorvadt, és egy műtét során állandó implantátumot kellett beépíteni a torkába. Jelenleg a rehabilitáció zajlik, de még nem tart ott, hogy egy teljes koncertet végig bírjon. Ugyanakkor optimista, és többször is nyilatkozta, hogy 10 év után végre ismét jól érzi magát a bőrében. Közben a zenekar 40 éves lett, amit a bemutatkozó album bónuszolt újrakiadásával, valamint egy róluk szóló dokusorozat elkészítésével ünnepeltek. Szóval végre pozitív híreket is hallhattunk, megfejelve azzal az ígérettel, hogy a Forever album ismét a vidám Bon Jovit mutatja majd, és elődjével ellentétben, csapatmunkában született.
A lemezt két előzetes dal vezette fel, és a Legendary, valamint a Living Proof valóban alátámasztották a fenti ígéretet. A Legendary bevezetője ugyan túlságosan hasonlít Bryan Adams So Happy It Hurts dalához, de ezt készséggel elnézem. A Living Proof azonban az elmúlt 15 évük legjobb dala lett, és ha nem lenne nyilvánvaló, hogy a Livin’ on a Prayer slágerük folytatásának szánják, még a talkbox effektet is elővették, hogy tényleg mindenkinek leessen a tantusz. A lemezborítón a híres New Jersey dzseki „parafrázisa” látható, tehát elmondhatjuk, hogy ügyesen csigázták fel az ősrajongókat.
Jól is indul a lemez, az első négy dal bármelyik klasszikus albumukon elférne. Ezek közül kettő a már tárgyalt felvezető dal, de a hangulatos Waves és az AOR-jellegű We Made It Look Easy is hibátlanok. Ami Jon hangját illeti, lemezen rendben van, különösen, ha elfogadjuk, hogy már ő is 62 éves, nem beszélve a már tárgyalt problémákról. Azt azért el kell mondjam, hogy amikor a családdal közösen hallgattuk a lemezt, a lányom nem ismerte fel, hogy ez a Bon Jovi, igaz, ő leginkább a 80-as évek slágereit ismeri tőlük.
Az album nagyobbik fele azonban továbbra sem az igazi. Egyrészt, rengeteg lassú, melankolikus dal sorakozik rajta, amelyeket magától értetődő módon, rendesen megírtak-összeraktak-felvettek, de ekkora dózisban sok belőlük. A másik öntőformában az optimista, már-már giccsbe hajló dalok készültek, ilyen például a Walls of Jericho, ami már szinte a mulatós területére téved. Nagyjából ez a két karakter váltogatja egymást a lemez végéig, és mivel Jon és szerzőtársai profik, a dalok egyike sem rossz, csak éppen nem nőnek túl a kellemes háttérzene kategórián.
Van néhány olyan dal is, amelynek inkább a sztorija érdekes. A Living in Paradise például Ed Sheeran-nel közösen íródott, bár ez nem tűnik fel, csak ha valaki a dalszerzői krediteket is átböngészi. A brit énekes-gitáros nem szerepel a felvételen, csupán társszerző, talán éppen ezért nem kerítettek akkora feneket neki. (Az Ed Sheeran-Cradle Of Filth kollab híre bezzeg már évek óta izgalomban tartja a szalonsátánistákat, hehe.) A Kiss the Bride Jon lányának esküvőjére íródott, de szándékuk szerint egyszer népszerű esküvői dal lesz belőle. Hát nem tudom, olyan lagymatag, hogy ha ezt szánják a lagziba, akkor nem akarom tudni, mi szólhat náluk egy temetésen. A My First Guitar története pedig arról szól, hogy annak idején Jon eladta az első gitárját a szomszédnak, amit nemrég, 45 évvel később, sikerült visszavásárolni. A dalt is ezen a gitáron írta, ami tényleg jó sztori, kár, hogy olyan semmilyen lett, hogy ezt kezdjük el elsőként ugratni.
A Forever végül nem váltja be a felvezetőben tett ígéretet, illetve csak félig. Sokkal több élet van benne, mint a covid-járvány alatt kiadott 2020 albumban, de a régi varázs továbbra sem tért vissza. Egyáltalán nem rossz lemez, és nagyra értékelem, hogy az alaphangulat végre pozitív. Jó jel, hogy 16 album és 130 millió eladott példány után még ég a tűz a zenekarban, és Jon életereje is visszatért. Mint elfogult régi rajongó, örömmel és szeretettel hallgattam a Forevert az elmúlt napokban. De ha ráteszem a Rockstation hitelesített mérlegére, az bizony csak 3 és felet mutat, a teljes csomagot vizsgálva.
Ha te is úgy vagy vele, hogy már kezdted elengedni a zenekar kezét, talán érdemes újra felmelegíteni a barátságot, de olyan bombákat, mint a Born to Be My Baby vagy a Bad Medicine egyelőre ne várj. Ha dallamos, rádióbarát hard rockot keresel az idei termésből, akkor először inkább a Nestor, vagy a Honeymoon Suite lemezeit ajánlanám.
