RockStation

Mr. Big, Jared James Nichols @ Budapest, Barba Negra Red Stage 2024.04.07.

Nagystílű kilépő

2024. április 13. - magnetic star

53638136107_0a9d2030a0_o.jpg

Valahányszor hazánkba látogatott a hajmetal / dallamrock (nevezd, ahogy akarod) fénykorának egyik utolsó világsikerű supergroupja, a Mr. Big, mindig eszembe ötlött, hogy vajon játsszák-e ilyenkor sűrűbben a leghatalmasabb sikerszámaikat az esemény rangjához méltó módon a kereskedelmi rádiók. Leginkább arra jutottam, hogy ha eddig így lett volna, akkor az újbóli összeállás után akár nagyságrendekkel méretesebb helyeken lép fel a fővárosban a négyes… Most kétségkívül visszakapott ebből valamennyit – a sors iróniája, hogy éppen az utolsó alkalommal.

Először az Aerosmith vendégeként járt nálunk Nagy úr 1993-ban, legutóbb pedig a FEZEN-en tette tiszteletét öt esztendeje. Utóbbi esemény már szegény Pat Torpey nélkül zajlott, és afféle karrierátfogó best of… programmal ért fel, amilyen után a zenekarnak sem gáz végleg elköszönni, és a rajongó is könnyebben tudja elengedni a történetet. Billy Sheehan mester és a többiek azonban úgy gondolták, inkább a legsikeresebb albumukkal futnak még egy levezető kört saját jogon.

53639016516_617f5f3862_o.jpg

A bemelegítést magára vállaló Jared James Nichols kapcsán kiváló fotós kollégánkkal, Réti Zsoltival beszélgetve abban maradtunk, hogy az Egyesült Államok minden településén akad emberünkhöz hasonló kaliberű blues-rock előadó, aki estéről estére pazar hangulatot teremt a helyi kricsmiben. Ki tudja, min múlott, hogy pont az East Troy nevű Wisconsin állambeli faluból származó Nichols urat láthattuk kilenc éve Glenn Hughes társaságában Bécsben, és most Sheehanék nyitó produkciójaként itt. Ám nehogy félreértés essék, nem az egyediség hiánya miatt voltak fenntartásaink, amúgy is sütött az énekes-gitáros fickóról és két társáról, mennyire élvezik ezt az egészet (a jónép szintén remekül mulatott, nem vitás) – mindössze annyi a bökkenő, hogy ilyen nagyágyúk előtt nem elég átütő, amit nyújtanak. Főleg ekkora színpadon. A főhős, elhagyva a korábbi szépfiús kinézetet, Sammy Hagar-stílusú félhosszú hajjal, szőrösebben állt ki elénk, s a muzsikát is karcosabbra, egyszersmind oldottabbra, jammelősebbre vette. Kár, hogy az egyetlen, amit ebből a szűk egy órából kapásból fel tudok idézni, az így is a záró War Pigs, de hát abba ugyebár Ozzy papa kellene az igazi mágiához. Szóval legközelebb ütközzünk inkább valami blues pubban, ott biztosan át fog jönni a feeling.

53639358904_ac108bab71_o.jpg

Ami viszont a Mr. Big színre lépésekor már az első pillanatoktól kezdve átjött… Nos, ez leginkább az, mennyire zenei és szórakoztató egyidejűleg a banda. Adott három extraklasszis hangszeres, ideértve természetesen a Pat Torpey helyén ütő, leginkább a prog rock világából ismert Nick D’Virgilio dobost is, na meg egy szintén igen magasan jegyzett, de ma már alapvetően rutinból dolgozó énekes-frontember. Ezeknek az arcoknak lételemük a koncertezés, legyen szó kisebb-nagyobb klubokról vagy arénákról, netán szabadtéri fesztiválokról. Mondani sem kell, bőségesen volt részük mindebben, és sok évtizednyi muzsikus múlttal a hátuk mögött itt is elképesztően laza és energikus előadást kanyarítottak, a viszonylag kimért mozgás ellenére is.

53638136007_41f96d64f7_o.jpg

Én személy szerint Billyt hoznám ki a mezőny legjobbjának. Alapból nem győztem rácsodálkozni, mit művel a hetedik X-en túl, és mennyire nem látszik meg rajta a kor. Játéka – a buli túlnyomó részében kétnyakú basszusgitáron! – egyenértékű volt az öltönyös-nyakkendős Paul Gilbertével, vokálmunkája szintén csodaszámba ment. Nick láthatóan megkapta azt a szeretetet és megbecsülést a többiektől (ahogy tőlünk is), ami által joggal érezhette, nem szimplán pótemberként van rá szüksége a csapatnak. Lehet mondani, hogy az ő hátterével igazán nem jelenthet gondot Pat témáit visszaadni, ám az úriember valódi érzéssel dobolt (és vokálozott), márpedig a Mr. Big esetében ez éppoly fontos, mint a puszta technika.

53638136172_5334a4b2d0_o.jpg

A kényes pontot Eric Martin jelentette. Az európai turné első szakaszában őt kisegítő Michele Luppi (Whitesnake) ide már nem tartott vele, a három társ ellenben folyamatosan tolta alá a csúcsminőségű éneket, ahogy mindig is tette egyébként. Ez szerintem bőven elegendőnek bizonyult a makacs torokproblémák áthidalására, de legyünk őszinték, enélkül csúfosan be is sült volna a mutatvány. Itt-ott fél-vagy egész sorokat mismásolt el Eric, és a konferálást sem eresztette bő lére, viszont az is tény, hogy a közönséggel nagyon tud bánni.

A három számos ráhangoló blokk utáni teljes Lean Into It ellen aligha zúgolódott bárki, maximum az énekes teljesítménye billegett, mondjuk, a CDFF-Lucky This Time vagy a Never Say Never alatt. Az utóbbihoz hasonlóan azelőtt alig játszott My Kinda Woman és az A Little Too Loose azért nyújtott némi kárpótlást. Érdekes módon a koncerteken általános levonulás, majd ráadásra visszatérés elmaradt. A To Be With You után egyből a Wild World következett – aki főképp a megaslágerek miatt jött, és esetleg ezután döntött a távozás mellett, az garantáltan hazaérhetett éjfél előtt… –, aztán Paul és Billy maratoni szólója között a Colorado Bulldogot engedték el a pórázáról. A tulajdonképpeni “Zugabe” egy feldolgozás-füzér volt, kezdve a Shy Boyjal a Talastól (Sheehan első neves formációja). Ha úgy tetszik, főhajtás a nagy elődök előtt, akiktől a Mr. Big zeneileg is merített, és egészében véve a szellemiséget is átvette. A késői termésből ily módon már semmi nem fért a programba, de így is bő két órát töltött a pódiumon a társaság, és ez sem akármi.

53639237178_6c043c95f5_o.jpg

A show-elemek közül a főműsorban a Daddy, Brother, Lover, Little Boy fúrógépes szólója borítékolható; az óriási csavar a The Olympics-féle Good Lovin’-nal érkezett, amikor is Paul ült a dob mögé, Eric akasztotta a nyakába a bőgőt, Nick gitárra váltott, Billy pedig szólót énekelt. Nyilván nem nálunk adták elő ezt legelső alkalommal, de áradt belőle a felhőtlen örömzene-hangulat.

Nem futott ki teltházra a buli, ám így is szép nézettséget produkált, a tábor meg odaadó lelkesedéssel reagált a banda minden rezdülésére. És nem kizárólag azok, akik a 80-as / 90-es évek fordulóján már hallgatták őket: hiteles szem-és fültanú szerint az első sorokban tizenévesek is fújták a szövegeket! A hangzással ugyancsak szerencsés estét fogtunk ki; úgy tűnik, újabban rendre rácáfol a hely az eddig kialakult, legalábbis felemás hírnevére. Felemelő búcsú volt, csak aztán a beígért utolsó album is ilyen legyen!

Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4018378463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum