RockStation

Albumsimogató: Monolord - Empress Rising (Easy Rider Records, 2014)

2024. június 09. - KoaX

a0984109431_10.jpg

Számomra teljesen hihetetlen, de tíz éves lett az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró album, ami a 2010-es években született. A Monolord, Empress Rising albuma áprilisban múlt tíz éves, amit mi sem tudnánk jobban ünnepelni, minthogy neki megyünk újra a daloknak!  Hogy is volt ez tíz évvel ezelőtt?

Kezdjük egy kis törivel, hiszen a zenekar megalakulásáról nem sokat tudni. Nekem is hosszabb keresésbe telt mire hozzájutottam néhány információhoz. Már maga a zenekar neve is érdekes, ha minden igaz, és hihetünk a legendának, akkor egy eléggé érdekes storyt kapunk. A zenekar egyik barátja, aki teljesen elvesztette a hallását a bal fülére, kijelentette, hogy "nem számít, ha a bandája felvett valamit sztereóban, úgysem hallhatja úgy az anyagot". Így keresztelték el Monolordnak a triót, ami az évek alatt kibővült négy tagúvá mára. A Monolord kezdetei 2013-ig nyúlnak vissza, amikor a gitáros Thomas Jäger és a dobos Esben Willems számos doom és stoner riff ötletet kevertek össze, miközben másik zenekarukkal, a Marulkkal voltak elfoglalva, ellenben az a zenekar a basszusgitáros időhiánya miatt földbe állt. Ekkor jött a képbe, Mika Häkki basszusgitáros, aki addig a The Don Darlings nevű formációval volt elfoglalva. Amikor Marulk végül feloszlott, Jägert és Williams  meghívta Häkkit, hogy csatlakozzon a Monolordhoz, és a mellékprojektből egy főállású banda alakult. Érdekes, hogy a bemutatkozó anyagon ekkor már voltak olyan dalok, amik hat-hét évesek voltak, ilyen az album címadó dala is. A zenekar nem szöszölt sokat elküldték az Easy Rider Recordsnak (ma már Riding Easy-ként ismered) A kiadótól azt a választ kapták, ha mutatnak még dalokat, akkor aláírják velük a szerződést, a többi pedig már legenda.

3540379026_photo.jpg

Hihetetlen, hogy a zenekar közel tizenegy év alatt lepakolt az asztalra öt stúdió albumot, amiből jó néhányat simán nevezhetünk tökéletesnek. Teljesen emlékszem, hogy mikor elért hozzánk is a lemez, akkor már kultikus státusza volt a zenekarnak. Volt konkrétan olyan haverunk, akinek a zenekar borítója volt a telefonján a háttérkép, de azt se tudta mi ez, csak jól nézett ki. Aztán elkezdtük hallgatni és a füstös próbatermek megteltek mindent elárasztó mélyre hangolt riffekkel, amiket a mai napig imádok. 

A Monolord tökéletes példázza azt az elméletemet, hogy jó helyen kell lenni jó időben, a tehetség, a technikás játék meg semmit nem számít. A zenekar a lehető legjobbkor rukkolt elő a debütlemezzel, hiszen tombolt a stoner-doom láz, éppen a tetejét élte a stílus akkor népszerűsége ismét, amit a Red Fang taposott ki más zenekarok előtt. Azért is gondolom ezt mert alapjárton, hogy robbanhatna ekkorát egy tizenkét percig tartó három hangból álló riff? Az Empress Rising dal maga a tökéletesség. Benne van minden, amiről egy hasonló zenekar csak álmodhat. Thomas babonázó, effektezett hangja, Mika fuzzos basszusgitárja és Esben pontos, hangulatos dob témái. Minden a helyén volt, tökéletes a dal. Nem tudsz rajta egy pontot se, ahol fogást találhatnál. Mindig a próbaterem folyósoján ordítottuk, hogy Empress- Rising és olyan hangulata volt, olyan inspiráló volt. És ettől lesz jó egy dal, hogy inspirál, érzelmeket vált ki, hatással van az ember életére. Nem egyszer próbáltam meg elindulni azon a vonalon zeneileg, ahol a svédek mozognak, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy hatást váltottak ki. Ha csak ez az egy dal szerepelne az albumon, akkor is mondhatnánk, hogy tökéletes és kész, köszönjük!

De nem… Érkezik az Audhumbla és a gyilkos kiállásai. Engem ennek a dalnak az eleje mindig is Kyuss-ra emlékeztetett, csak sokkal morcosabb kivitelben. Tökéletesen megmutatja,a hét perces szerzemény, hogy a basszusgitárnak milyen fontos szerep is tud jutni egy-egy dalban, a hangzás tekintetében pedig egyszerűen egy elengedhetetlen dolog. Az instrumentális tétel úgy robog át az emberen, hogy észre sem veszi, hogy jóformán egy átlag számnak a duplája, ha a hosszúságát tekintjük. A Harbringer Of Death sem lesz egy rövid szerzemény, hiszen nyolc perc felett van a játékidő. Ennél a dalnál én már érzek stílusjegyeket, amik az egy évvel későbbi, következő stúdió anyagon teljesednek ki igazán. Esben átvezetéseit imádom, egy olyan stílusú dobos, akit Bill Ward inspirált, mégsem díszíti túl a dolgokat. A kevesebb néha több elvet követve dolgozik, amihez az évek alatt végig ragaszkodott. Az Icon egy olyan dal, amiben benne van a zenekar esszenciája, amiből minden albumon találhatunk egy kicsit, egy apró szeletet. Tökéletesen megmutatkozik az albumon ekkor már, hogy ez a három ember mennyire érzi a másikat, mennyire jól tudnak együtt dolgozni, hogy milyen kémia van köztük, amit sokan csak irigyelni tudnak. A kiállások, Thomas hangjával egyszerűen lenyűgözőek, zseniálisak, nincs rajtuk továbbra sem fogás. A Watchers Of The Waste album zárása pedig tökéletes. Minimális szöveg, babonázó ének és csak azt érzi az ember, hogy még kell belőle! 

Ezt számomra mi sem bizonyítja jobban, hogy egyszer egy átmulatott estén meghallgattuk YouTube-on, vinylen és kocsiban is az albumot. Nem is értem, hogy miért, de minden hallgatásnak más hangulata volt, más miatt volt jelentős. A Monolord pedig az évek alatt nem, hogy gyengült, de egyre jobb albumokat, egyre érdekesebb lemezeket rakott le az asztalra úgy, hogy egyáltalán nem ismételte meg önmagát. Noha voltak pillanatok, amikor nem a legerősebb oldalukat mutatták, ettől függetlenül egy rendkívüli csapat!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8318421035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum