Hosszú szünet után, többszörös tagcseréket követően tért vissza a melodeath egyik alapcsapata, a Dark Tranquillity. Dacára a körülményeknek, a svéd zenekar egy hagyományos, vissza-a-gyökerekhez jellegű lemezt ígért.
Mondhatjuk, hogy 2024 Mikael Stanne énekes éve lesz, legalábbis abban az értelemben, hogy három különböző zenekarral is lemezt jelentet meg. Az itt tárgyalt Endtime Signals mellett már készülget a kettes The Halo Effect anyag is, és októberben a Cemetery Skyline nevű dark rock supergroup is bemutatkozik. Ezekről a maguk idején meg is emlékezünk majd, most szorítkozzunk eredeti zenekara, a Dark Tranquillity friss eresztésének tanulmányozására!
A DT négy éve jelentkezett utoljára nagylemezzel, azóta alaposan megváltozott a névsoruk. Új a ritmusszekció, Christian Jansson bőgős és Joakim Strandberg Nilsson dobos alkotják. A kétgitáros kiállásnak is búcsút mondtak, a friss anyagon már csak Johan Reinholdz játszik. Az előzetes nyilatkozatokban változatos, a műfaj alapjaihoz visszakanyarodó lemezanyagról meséltek; hadd tegyem hozzá, hogy kortársuk, az In Flames is hasonlóval próbálkozott legutóbb, be is jött nekik. Vegyük észre, hogy a dallamos death metal (leánykori nevén Göteborg-metal) újra erőre kapott mostanában, az egykori nagyok rendre kiváló lemezekkel jelentkeznek, és olyanok csatlakoztak hozzájuk, mint a régi-új The Halo Effect, vagy a már nem is annyira junior Orbit Culture. Ebbe a sormintába szeretne illeszkedni a Dark Tranquillity is, az Endtime Signals albummal.
Egy rövid, néhány másodperces felvezető után bele is csapnak, Mikael előveszi a legdurvább hangját, mialatt a Shivers and Voids klasszikus melodeath dallá bontakozik. Különösen tetszik, ahogy a fődallam a kezdeti sejtelmes hangok után berobbanó riffben is visszaköszön, de a refrén sem rossz. Hasonló csapáson halad a harapósabb Unforgivable is, annyi különbséggel, hogy helyenként olyan, mintha egy régi Maiden dalt játszanának háromszoros sebességgel. Jó kis fejrázós tombolda, helyenként árnyalatnyi blastbeattel.
A Not Nothing az egyik csúcspont: modernmetálos riffre épül, de a refrén háta mögött a klasszikus melódiák is ott bújkálnak. Mikael a verzékben tiszta és dallamos, a refrénben acsarkodós. (Csak egy kis érdekesség: ez pont a fordítottja annak a receptúrának, amit a Fear Factory fejlesztett tökélyre annak idején.) A dal szólója is a jobban sikerültek közül való, de a legtöbbet az énekszólam teszi hozzá. Ez elmondható a következő Drowned Out Voices-ról is, hallgassuk csak meg a hörgősen dallamos (dallamosan hörgős?) refrénjét! Ha már csúcspontok, a másikat jól eldugták a B-oldal sűrűjében (Wayward Eyes). Remekül felépített íve van, bár végig ott motoszkált a fejemben a „hallottam már valahol” gondolata. Szépen épülnek egymásra a gyakran váltakozó tiszta és extrém énektémák, és hiába a vadorzó jelleg, mégis finom melankólia árad belőle – remek darab!
Az első komolyabb meglepetés a lemez közepén ér minket, a One of Us Is Gone képében. Ez egy (jobb kifejezés híján) lassú szám, sok billentyűvel és fura hangmintákkal gazdagítva. Ha arra találták ki, hogy megmutassák, mekkorát énekel Mikael mindenféle effekt és hörgészet nélkül, akkor jó, de azért nem ez lesz az új Dream On, na. A hangzása zavaros, túl sok minden szól benne, aminek nagy része nehezen beazonosítható. Gyanítom, hogy ezek valamilyen zeneszerkesztő program „agyában” fogantak, nem pedig hús-vér zenészek kezei között.
Később jön még egy hasonló ellágyulás a lemezt levezető False Reflection képében. Ebbe több érzés szorult, a meleg tónusokkal elővezetett refrénje egyenesen szép, mégis azt érzem, hogy nem való ide, nagyon távolra merészkedtek attól a bizonyos kályhától. Ezt annak fényében is tartom, hogy a diverzitást tűzték a zászlajukra, habár nyilván nem én döntöm el, mit szabad és mit nem. Ha kiírták volna, hogy bonus track, megengedőbb lennék. A másik végletet a tempós Enforced Perspective képviseli a maga barbár megközelítésével és összetéveszthetetlenül skandináv riffelésével. Még egy rövid gitárhősködés is belefért a közepén.
Hadd emeljem ki megint Mikael énekteljesítményét: ő ad karaktert a daloknak, és bármelyik hangszínét is használja, kiemelkedően jó lesz. Ráadásul annyira elválik a kettő, hogy aki nem tudja, esetleg azt hiheti, hogy két énekesük van. Nem véletlen, hogy jelenleg négy zenekarnak is ő áll a frontján, csak bizakodni tudok, hogy nem ég ki idő előtt. Az is neki köszönhető, hogy a lemezanyag nem esik szét, és végig többé-kevésbé egységes képet mutat. Máskülönben úgy tűnhetne, hogy valami válogatást vagy split anyagot hallunk.
Az ígéretüket betartva, valóban színes csomaggal álltak elő a svédek, de ami az emlékezetes témákat illeti, azokat már szűkebben mérték. Három valóban bomba nóta mellett (Shivers and Voids / Not Nothing / Wayward Eyes) igencsak elszürkül a többi kilenc. Persze darabra megvan minden építőkocka, néha egészen váratlan helyeken bukkannak fel érdekes megoldások, de amint lefut a legtöbb dal, abban a pillanatban el is felejtjük.
Hogy kinek ajánlom? Aki tartózkodik a szélsőséges énekhangtól, nagyjából fél perc után úgyis menekülőre fogja, neki semmiképpen sem. Aki szereti a műfajt, és otthonosan mozog ebben a miliőben, nem fogja félrepöckölni Az Endtime Signalst, és dalokat léptetni sem. Kivéve, ha a zsáner egyik alapcsapatától többre apellál, mint egy szépen felmondott lecke, ez esetben csalódottan áll majd fel az ötvenperces kezelés után.
A zenekar november 20-án a Barba Negrában lép fel, a különleges vendég a Moonspell lesz, a bemelegítést a Wolfheart és a Hiraes intézi. A jegyeket ITT tudjátok beszerezni.
