Vélhetően a 2008-as Pelican / Torche / Pozvakowski koncertet követően történt, ami nálam olyan belépő féle volt az instrumentális post-rock / post-metal világába és bár mindig is jobban tetszett a műfaj durvábbik vége (pl. Russian Circles), az ábrándosabb vonalat képviselő bandák között is találtam kedvenceket.
A Mogwai valahol a kettő között helyezkedik el: a hipnotikus belassulásoktól kezdve az lüktető elektronikán át a noise-os gitárbasztatásig minden benne van a zenéjükben és ezt gyúrják-alakítják immáron 30 éve gondos alapossággal. Ez az alaposság egyébként a skótok lényege, legalábbis megfigyelhető egyfajta tudatosság, ami nemcsak dal, vagy album szinten, de akár az egész diszkográfiára vetítve is a katarzist igyekszik kiszolgálni.
A post-rock műfaj nyilván hagyományosan erre a halk-hangosabb-hangos sémára épül, de nem mindenki tudja a csúcspontig elvinni a hallgatót, szemben a Mogwai-al, akik viszont ezt nagyon érzik. A legújabb lemez borítóján látható stilizált vulkánkitörésbe is ezt vélem belelátni, mármint a muzsikájuknak ezt az eruptív jellegét és a The Bad Fire innen nézve (sem) okoz csalódást.
Bár az album munkálatai közben számos egyéni tragédiával kellett szembenéznie a négyesnek, nem lett a szokásosnál melankolikusabb vagy szomorúbb a lemez, sőt kifejezetten tempós és dinamikus a végeredmény. Ebben is van egyébként tudatosság, hiszen pár éve maga Stuart Braithwaite gitáros-énekes nyilatkozta, hogy igyekszik kizárni a súlyosabb személyes tapasztalatokat a dalszerzés során.
Ennek megfelelően mindenki azt lát és érez bele a dalokba, amit csak akar és ezt a szabad asszociációt a már szokásosnak mondható teljesen légből kapott(nak tűnő) számcímek sem kötik gúzsba. A Pale Vegan Hip Pain kapcsán pl. pláne nem lehet azt mondani, hogy a cím önmagáért beszél, egyébként meg az album egyik legfogósabb daláról van szó, ami dallamában rohadtul emlékeztet valami szintipop slágerre a 80-as évekből, de egyelőre még nincs megfejtésem (aki tudja, az írja meg kommentben, legyen olyan kedves).
Maradva ennél a vulkános analógiánál, a The Bad Fire lávakamrái a klippesített God Gets You Back, a Hi Chaos illetve az If You Find This World Bad, You Should See Some Of The Others. Mindegyik nóta a műfaj kvintesszenciája, szóval ha valakit a klasszikus hangulatú/szerkezetű post-rock hoz lázba, erre a háromra simán haza lehet vonatozni az agglomerációba.
Persze van még kraft a lemezben, ha esetleg többet kell tipródni a peronon: a kifejezetten fülbemászó Fanzine Made Of Flesh, a The Jesus & Mary Chain noise-popját megidéző 18 Volcanoes, vagy az olyan játékos és pozitív értelemben súlytalan dalok, mint a Hammer Room vagy a Lion Rumpus gondoskodnak a sokszínűségről.
Az egyik legtalálóbb kritika amit hallottam a post-rockkal szemben, hogy néha olyan eseménytelen. Érteni vélem ennek a miértjét, sőt aludtam én már jóízűen Ólafúr Arnalds koncerten, így pártatlanul állíthatom, hogy a The Bad Fire esetében nem áll fenn annak a veszélye, hogy a kaller ébresztgessen majd a végállomáson.
