Az, hogy ez a két finn legenda közösen indult turnézni, biztos vagyok benne, hogy sokakban extra szívdobbanást okozott; főleg, hogy a Nightwish legendás időszakának ők igen karakteres arcai voltak – és ebben a formában már nem is valószínű, hogy látni fogjuk őket azzal a bandával a deszkákon. Na, de ha már itt van ez a két énekes, mi lehet a megoldás a dallistára? Csak saját dalok? Nightwish-hakni? Valami kellemes keresztmetszet? Mondom, milyen volt Tarja Turunen és Marko Hietala budapesti bulija!
A két főszereplő muzsikus közül egyik sem idegen arc a magyar fővárosban, hiszen az említett bandával, de azon túl, vagy kívül is többször megfordultak már nálunk. Ahogy Tarja mondta – nem tudom, mennyire volt PR szöveg – a magyar közönség mindig külön kedves volt hozzá, még akkor is, amikor ki lett pattintva „amonnan”, aminek már bizony már húsz éve. Rohan az idő, ugye?
Viszont most, hogy már mindketten kikerültek a Holopainen-művektől, felmelegítették az amúgy sem rossz viszonyukat és lecsapva a magas labdát, együtt, szó szerint vállvetve indultak útnak, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Akár közösen is. Az egész első előszele Hietala második szólóalbumának Left On Mars című száma volt, aki innen nem sejtette, mi fog következni, nos… De a lényeg, hogy az egykori Nightwish kétötöde most itt volt – ha azt is számoljuk, hogy Udo előtt Jukka Koskinen is ugyanezeken a deszkákon járt, elmondhatjuk, hogy igen nagy arányban kapunk cafatokat a szimfo-metal zenekarból mostanában.
Valószínűleg kis csúszás lehetett a beállással, mert a meghirdetett kezdéskor bent még zajongtak a színpadon, de az Aaetheria nem sokat variált, hamar bele is kezdett a szettbe. Sokan még nem voltak, itt arra is gondoltam, hogy talán később is igen szellős lesz a nézőtér, de szerencsére nem feltétlen lett igazam, a főszereplők műsora alatt már mindenhol álltak, még ha hátul kicsit több hely is volt az emberek között. Szóval az előzenekar. Én nem ismertem őket, nyilván ezúttal változott a dolog. A zene maga nem volt rossz, viszont a szerencse ezen az estén nem az ő oldalukon állt. A gitárt én kifelé nem mindig hallottam, de amikor igen, akkor egy egész jó, tömény, de éteri (nem hiába a név) hangzást tudtam leszedni. Hogy aztán fent is lehetett-e hasonló gebasz, nem tudom, de az biztos, hogy az énekes lány (aki meg túl hangosra lett húzva) emiatt néha eléggé hamiskás volt. Viszont a hangulatra nem lehetett panasz, a gitáros jött-bent, az énekes bohóckodott a többiekkel, szóval azért nagy baj nem hinném, hogy csorbította a dolgot. Jobb csillagzat alatt biztos vagyok benne, hogy nagyobbat szóltak volna. De hátha majd legközelebb.
Innen pedig jött a kérdés, hogy akkor mi lesz és hogyan lesz. Persze, kíváncsiskodhattam volna a megfelelő oldalakon, hogy ki mit játszik, de nem vagyok az ilyen rövid utas megoldásoknak a híve, szeretek akkor és ott szembesülni vele, mi a menü. Marko esetében nem volt kérdés, hogy a két szólólemezét rendesen be fogja mutatni, főleg, hogy az új az nemrégiben jelent meg. Ez utóbbinak öt tétele a dalok felét tette ki, ezen kívül az első lemezt három (ebből kettő finn, egy, a Stones angol verzióban) nóta képviseltette, valamint két feldolgozás is jött, ezek közül a War Pigs, ahogy az első budapesti bulikor is, zárásként. Mondjuk oké, kicsit saját magukra formálták a legendás alapművet, de így két albummal én már inkább saját dalt raknék be helyette, de üsse kavics.
Nyilván nagy üdvrivalgás vezette fel a Tarjával közös Left On Marsot, amit követően levonult az énekesnő, szóval sejteni lehetett, hogy nem itt lesz a közös blokk ellőve. Szép is lenne ilyen korán, nemde? Amúgy Marko nagyon jókedvű volt, sokat beszélt, konferált, láthatóan már megbékélt a depressziójával. Volt itt beszéd a finn-magyar rokonságról, a nevezett feldolgozás előtt a politikáról, a Stones előtt meredt cerkákról is, szóval téma akadt, amiért nem is lehet haragudni az ősz, most már csak „egyszakállú” óriásra. Egyszerűen olyan színpadi jelenléte van, amit nehéz figyelmen kívül hagyni. És pozitív, hogy a három állandó társának is megadja a teret, nem sajnálja senkitől a műsoridőt. Egy jó hangulatú bő óra volt, na! Nincs mit túlragozni rajta.
Aztán Tarja pár perccel megkésett műsora jött. Az énekesnőnek már rengeteg, a saját neve alatt megjelent korongja van, igaz igazán friss jelenleg nincs a tarsolyban. Viszont így egy jó maroknyi best of merítést kaptunk a megint csak elbűvölően vidám énekesnőtől, aki turnézáró lévén talán kicsit lazább is volt, mint a megszokott. De ez is milyen jól állt neki! Viszont az, hogy pár nap kiesett a turnéből Tarja betegsége miatt, piciben megpecsételte a műsort: egy dal, a Dead To The World, amit Markoval közösen adott volna elő, kiesett a sorból sajnos. A hangzással egyébként az elején azért voltak maszatügyi bajok, de idővel egy arányos, kerek hangkép állt össze, viszont ennek a nyitó Demons In You látta kárát. Annyi baj legyen!
A továbbiakban jöttek a jobbnál jobb Tarja dalok, mert hát bizony van belőle bőven, szerintem szép, arányosan merítve az eddigi (nem karácsonyi) korongokból. Persze titkon mindenki azt várta, hogy mikor „élik majd együtt az álmot” az ősz óriással és ez a szett felénél el is jött: a Planet Hell nyitóhangjaira a közönségben is elszabadult a földi pokol (azért a két gitár is sokat rakott a súlyra), innen már azon kattogtam, vajon mi kerül még elő? Aztán furcsa fricskaként két Tarja szólódal következett még a közösben és lement Marko. Halló! Aztán ezt hogy?! Persze sejteni lehetett, hogy lesz még itt valami, valahogy titokban a Wish I Had An Angel hangjai kezdtek el dübörögni a fejemben, ami a ráadásban szépen be is mutatkozott. Ha az előző a földi pokol volt, itt már valami azontúli energiák szabadultak el, persze bolondok is lettek volna kihagyni ezt a számot. Horzsolt is akkorát, mint egy biciklis taknyolás a sziklás hegyoldalban! Talán még annál is nagyobbat. Ekkor már felkaptam a kabátomat, de éreztem, hogy az egész testem full libabőr lett, nem lehetett nem élvezni. Látni lehetett rajtuk, hogy élvezik a közös zenélést, remélem, ez valami további együttműködés-sornak is alapot ad majd.
Nem mondom, hogy nem „éltem” volna több közös „álmot” a két egykori Nightwish-tagtól, de így sem lehetett szavam erre az estére. A szólómunkásságuk legjava mellett felcsendült két igazi ex-zenekari klasszikus is, ami zseniálisan nagyot szólt, de hogy nem volt több, szerintem ekkora saját életmű mellett talán érthető is. Furcsa, de ha egy csakis Nightwish-számokból álló, nyilván cashgrab szagú kanyarra indulnának, én azt is örömmel megnézném, persze az lenne az igazi, ha az éppen csendben lévő anyazenekar fogadná vissza őket egy nosztalgiázó körre – lenyelve a múlt minden békáját.
Összességében egy nagyon hangulatos este volt, felszabadult érzésekkel, zseniális dalokkal, élő legendákkal, némi legendás múltidézéssel - szóval hibátlan. Lehet, aki kvázi anyazenekari haknit várt, az koppant, viszont azt be kell vallani: a minőségre így sem lehetett panasz.
Fotók: Réti Zsolt. További képeket ITT, ITT és ITT találtok.
