Pár gondolat a zenekartól a ‘Takarj el’ kapcsán:

A szürreális, sokszor teljesen elmebeteg társadalmi, közéleti viszonyok önkéntelenül is begyűrűznek a magánszféránkba, mérgezve a lelkünket, rombolva a belső világunkat. Ha szerencsések vagyunk, leginkább az otthon, az intim családi tér az, ami elviselhetővé teszi ezt az egész őrületet, amiben mindannyian élni kényszerülünk. Persze a biztonságos tereken is nyomot hagy a külvilág, különösen, ha az ember a hétköznapi tevékenysége, munkája során szembemegy belső meggyőződésével, a saját elveivel. Haza lehet-e egyáltalán valaha térni, ha az ember “kiköltözött" önmagából?