Marilyn Mansonnak szerintem mindig vannak időszakai, amikor nagyon elkapja a fonalat és csinál valami olyat, amit csak szeretni tudok. Így volt ez most a legutolsó albumával is, ami engem egyszerűen megbabonázott. Hasonló élmény volt tíz évvel ezelőtt is amikor három nehezen értelmezhető lemez után megjelent a The Pale Emperor. Igaz, hogy nem egy tökéletes lemez, de visszagörgette az énekest arra az útra, ahonnan kár volt letérnie. Tíz éves már ez a lemez is….

Manson elmondta korábban, hogy ezen a lemezen a blues-os lüktetés miatt sokkal kevesebb szöveggel készült. Korábban akár húsz füzetet is teleírt ötletekkel, vázlatokkal, most azonban csak egy füzetet vett igénybe az album születése alatt. Nagy hatással volt az énekesre ebben az időszakban Muddy Waters, a The Rolling Stones és a The Doors zenéje. Az album címe I. Constantiusra avagy Sápadt Constantiusra utal, aki az első római császár volt, aki tagadta Isten létezését. Az albumot egy Antonin Artaud könyv ihlette, amelyet Johnny Depp színész adott Mansonnak a dekadens Heliogabalus császár életéről. Lírailag az album a halandósággal, a háborúval, az erőszakkal, a rabszolgasággal és a vallással foglalkozik. Utalásokat tartalmaz a görög mitológiára és a német folklórra, különösen Faust és Mefisztó történetére. Manson szerint az album szíve a The Mephistopheles of Los Angeles volt, ami eredetileg az album címe is lett volna. A The Pale Emperor azaz a sápadt császár, egy kiterjesztett metafora, amelyben Manson saját karrierjét Faust életéhez hasonlítja. Az album érdekessége, hogy Manson más hangnemben énekel végig, mint a korábbi kiadványokon. Azt állította, hogy a hangjával öt különböző hangot tud kibocsátani egyidejűleg, és Robert Carranza hangmérnök megmutatta neki, hogy az énekfelvétele olyan, mint egy vizuális pentagram. Hiába, az ördög a részletekben rejlik, nem igaz? 

Mai fejjel nem akkora élmény már ez az album, mint régen, viszont tíz évvel ezelőtt teljesen odavoltam érte. Csak azóta az öreg rocker kihozott két olyan albumot is, amik sokkal magasabbra rakták a lécet. A 2017-es Heaven Upside Down első fele konkrétan zseniális, azt a lemezt rongyosra hallgattam. Természetesen azonban a mesterhármas nem sikerült a rocksztárnak így a 2020-as We Are Chaos a mai napig elkerül engem, ellenben a tavalyi One Assassination Under God – Chapter 1, szerintem az egyik legjobb alkotása lett a zenésznek. Na, de most beszélgessünk a császárról, aki megmutatta, hogy lehet szépen is öregedni. A tizenhárom dalt kicsit soknak tartom, illetve a hatvanöt perc játékidőt is, de ahogy mondtam is, ezek a cikkek részemről nem (csak) a hibátlan albumokról szólnak. Sokkal inkább azokat a lemezeket szeretem górcső alá venni, amelyek valami intenzív érzést kiváltottak anno belőlem.  

Lassan indul a lemez, lomha szerzemény a Killing Strangers, furcsa egy dal.Ellenben már a legelső perctől megmutatja, hogy ez a lemez merőben más lesz, mint a megelőző albumok. Lassú fuzzos basszusgitár, vagy nem is tudom milyen torzítás, szenvedős refrén, egy remek szerzemény, ami bólogatásra ösztönzi a nyakamat. Nem tudom milyen lenne egy koncerten ezzel nyitni, hiszen nem az a tipikus koncert dal, de nagyon élvezném élőben is hallani ezt a dalt. A Deep Six nekem mindig a nyolcvanas évek disco hangulatát idézte meg, amire ráépül egy nagy adag metal riff. Olyan igazából, mintha a Depeche Mode metal-t játszana. De ez amúgy egyáltalán nem rossz, mert amikor olyan a hangulatom, akkor gahan-ék zenéjét is szeretem. Ezt a vonalat viszi tovább csak mégis könnyedebben a Third Day of a Seven Day Binge. Mondanám, hogy nem jó ez a lassúság, de hazudnék. Illetve érdekes, hogy itt is mennyire előtérbe van helyezve a basszusgitár. Pontosabban, az van főleg előre tolva. Manson hangja magával ragad, imádom benne ezt a szenvedést. Kurt Cobain énekelt hasonlóképpen, csak ugye kicsit más stílusban, de a hangképzés hasonló ehhez a szenvedős módszerhez. Ahogy fentebb is írtam az album címe eredetileg az lett volna, mint a negyedik dalé, azaz The Mephistopheles of Los Angeles van egy nagy adag The Beautiful People után éreztem a dallal kapcsolatban. Hiába a nyolcvanas éveket idéző csörgő, a dobok elviszik a fülemet mindig az egyik leghíresebb dal hatásai felé. A Warship My Wreck az a dal a lemezen, ami értelmetlenül van túl húzva. Simán megállta volna a helyét, ha csak egy két-három perces dalról beszéltünk volna. A lassú tempót és az egységet nekem egy kicsit ez a szerzemény megöli, megállítja.

Hasonló a Slave Only Dreams to Be King, ellenben itt azért több dolog történik, mint a megelőző dalban. Viszont az abszolút kedvencem a lemezről a The Devil Beneath My Feet. Ezt a dalt annyira eltalálták akár a Deep Six-et, de mégis van benne valami extra, amitől rengetegszer meghallgattam most is, amikor újra hallgattam a lemezt. Így a hallgatások közben jöttem rá, hogy talán a tapsos betétek miatt tetszik annyira, hogy az ad neki valami extrát, illetve, ahogy Manson elkezd ordítani. Főleg ahogy befejezi a dalt, az zseniális, szaladgál a hideg a hátamon tőle, imádom. A cikkek írása közben mindig hallgatom az albumokat és most tűnik fel tényleg, hogy a gitárok itt mennyire csak díszítő feladatot kaptak. Ez még inkább érezhető a Birds of Hell Awaiting dalban, ami egy zseniális szerzemény, de nem tudom, hogy élőben vajon mennyire állja meg a helyét, hiszen a rengeteg effekt, szólam kell bele, amitől igazán gyilkos lesz. Érdekessége a lemeznek, hogy a dalok nem mennek négy perc alá. Ez pláne úgy is izgalmas, hogy azért tényleg lassú szerzeményekről beszélünk, amik nem pörögnek túl nagy fokon. Ebből a sorból nem akar kitűnni a Cupid Carries a Gun sem. Érdemes fülhallgatóval hallgatni és odafigyelni Manson szólamaira a dalban, amik néhol simán elvesznek, ha nem figyel oda az ember, pedig nagyon izgalmasak és jók! A hivatalos lemez záró tétele az Odds Of Even. Ami, ha így hallgatjuk a lemezt, akkor logikus és jó lezárása is az anyagnak. Csak én mindig úgy hallgattam, hogy van még három dal. Be kell vallanom, hogy most jöttem rá tíz év után, hogy ennyi lenne a lemez, amúgy. Pedig az akusztikus Day 3 vagy a Fated, Faithful, Fatal nélkül nekem nem teljes ez az anyag.  Noha tudjuk, hogy ezek csak akusztikus átdolgozásai a Fall of the House of Death-el egyetemben a korábbi daloknak. De valamiért mégis így különálló szerzemények a számomra.

Összességében, így visszanézve nem rossz lemez ez. Mondjuk nem a napsütéses tavaszi délutánon raknám be, de az esős hétfő délelőtthöz tök jó aláfestő zene volt!