John Michael Osbourne, Ozzy Osbourne, Ozzy Zig,  A Sötétség Hercege, Apa, Nagyapa és még ki tudja hány neve lehetett a metal zene keresztapjának. Ozzy halálhíre megrendítette a metál zene teljes társadalmát. Minket is sokkolt a hír,hogy Ozzy napra pontosan ,mint Lemmy, az utolsó koncertje után tizenhét nappal elhunyt. A RockStation szerkesztősége osztja meg veletek a gondolataikat az énekesről.

KoaX

Pofátlan leszek, mint az ötletgazda és én kezdem most a megemlékezést. Azon kaptam magam, hogy semmit se tudok írni amikor a gép elé ültem emiatt. Egy dolgot tudok csak elmesélni. Ültem a hír után pár nappal és csak azt éreztem, hogy más lett a világ és valami NAGYON hiányzik belőle. Köszi, Öreg, hogy létre hoztátok a metalt!

Varesz

Először az általánosban ismertem meg Ozzyt, és a Black Sabbath-ot, az egyik rocker osztálytársam által. Akkoriban hallgattam igazán jó zenéket. Rengeteg dal van tőle amit írhatnék, de legkedvesebb, amit csak különleges alkalmakkor hallgatok, az a "Mama, I’m Coming Home" Isten veled Mester! Sose feledünk!

Vinyl_Woww

Valamikor a 90-es években berongyoltam a kőszegi Városkapu könyvesboltba, az egyetlen helyre a városban ahol cd-ket meg kazettákat is árultak, azzal a határozott szándékkal, hogy Black Sabbath lemezt vásárolok. Nem voltam túlzottan képben a bandát illetően, vélhetően olvashattam róluk valami zenei magazinban, esetleg hallottam már a Paranoid-ot vagy a War Pigs-et, erről elég homályosak az emlékeim. Ott volt az egész ős-diszkográfia a debüttől kezdve, a Master Of Reality-n keresztül egészen a Sabotage-ig én meg tanácstalanul tipródtam, hogy melyikre is költsem el az összekuporgatott zsebpénzem. Megkérdeztem a boltos srácot, akiből fizimiskára simán kinéztem a trúmetálost, hogy szerinte melyik a legjobb, mire a legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy nem hallgat ilyen zenét. Nem maradt más hátra, borító alapján választottam, - mint később oly sokszor - és végül a lázadozó tinédzser énem a rémálmos-démonos Sabbath Bloody Sabbath-ra voksolt (a piros cicanaciban feszítő Bill Ward nem volt opció).

Mondanom sem kell, nem bántam meg, hogy ezt a lemez vittem haza, bár igazából bármelyiket is választom, ugyan úgy happy end a vége: a Black Sabbath mielőtt engem (is) irányba állított, megmutatta mi a heavy metal origója.

Az iránytű csúcsa Ozzy Osbourne, az elpusztíthatatlan rocksztár archetípusa 2025 július 22-én végérvényesen halhatatlanná vált, mikor elhagyta azt a fáradt testet, amely szinte hihetetlen módon 76 évig szolgálta gazdáját az életigenlés szélsőségei közepette.

Olvasom ezeknek a szélsőségeknek a krónikáját, az Én,Ozzy című önéletrajzi könyvet és visítva röhögök a kalandjain, (könyörgöm valaki csináljon már belőle egy filmet!) közben pedig a döbbenet: ha ennek csak a fele igaz, hogy van ez a pali még életben?

Voltak mindenféle megfejtések, hogy ő egy biológiai csoda, a politoxikomán X-Men, akin nem fog az alkohol meg a drogok, az Aston utcáin edződött working-class hero, aki mindent kibír.

 Az én megfejtésem kicsit spirituálisabb, viszont egyszerűbb is: ő volt Isten egyik kedvenc szeretetre méltó bolondja, akiben annyira kedvét lelte, hogy minduntalan élni hagyta, végül jutalmul halhatatlanná tette. 

Talán Henry Rollins Ozzyt méltató stand-up előadása fogja meg legjobban, hogy mitől is volt annyira nagyszerű fickó John Michael Osbourne, így a dalválasztás dilemmáját elengedve én ezzel búcsúzom. Köszi mindent Ozzy Zig! 

Chris 576

Ozzy és a Black Sabbath 12 éves korom óta kíséri utamat: a Sötétség Hercege mindig is egyfajta iránytű volt számomra a heavy metal világában. Minőségi lemezei (akár a Sabbathtal, akár szólóban) mindig kézközelben voltak, ha első számú kikapcsolódásra vágytam. Az önéletrajzi könyve pedig a legjobb rockmemoár, melyet valaha olvastam. Nagyon fog hiányozni!  

Ronnietoad

Nem vagyok Ozzy életművének rendszeres fogyasztója, sőt leginkább csak alkalmi. Közben mégis szeretetteljes tisztelettel tekintettem Rá.

Egy folyamatosan formálódó, mesés vár alapjait tette le, melyben minden nap sétálgatok. A herceg immáron a Sötétség Királya.

Sweet Melancholy

Felnőttként, sokféle zenei élmény után kezdtem igazán más szemmel nézni a Black Sabbath és Ozzy munkásságára. A Sötétség Hercege nélkül ma nem létezne az a zenei közeg, amelyben mi is mozgunk és alkotunk itt a szerkesztőségben. A Sabbath élén forradalmat indított – még az is, aki sosem hallgatta napi szinten, érzi a hatását minden torzított gitárban. Mr. Crowley atmoszférája és misztikuma nekem most különösen mélyen rezonál.

Magnetic Star

Ozzy Osbourne-ra túl azon, hogy még életében legenda lett – számolatlanul aggatták a mára állandósult jelzőket. “A Sötétség Hercege”, “a Heavy Metal keresztapja” (a Black Sabbath-tal valóban az volt, noha nyilván csak jóval később szembesült ezzel) stb. Lemezen hallgatva őt csakugyan kialakíthat róla efféle képet az ember, és kétségtelen, hogy amit alkotóként véghez vitt, az abszolút örökérvényű. Természetesen szubjektív, ki mit tart az életmű csúcsának, én az első négy Black Sabbath albumot, önálló anyagai közül pedig a szólópálya legelejétől az 1990-es évek közepéig tartó sort, ideértve a Live & Loud koncertlemezt is.

Na de Ozzyt élőben látni!.. A bulikon nyugodtan el lehetett felejteni minden mondvacsinált, túlmisztifikált körítést. Ott nem volt más, “csak” topligás hangszeresek, és egy ízig-vérig szórakoztató előadó, frontember, aki közben önmagát is szórakoztatta. Egy Ozzy koncertnek simán a mottójául szolgálhattak volna az olyan sorok, mint “I'm just a rock 'n' roll rebel / I'll tell you no lies” vagy “I don't wanna change the world / I don't want the world to change me”. Emberünk totyogott, ugrált, “Let’s go fucking crazy”-vel és hasonlókkal hergelte a közönséget, vízzel locsolta az első sorokat – egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni rá és nem imádni őt. Jómagam több alkalommal is átélhettem mindezt.

Július 5-én a birminghami Villa Parkban, illetve a képernyőn nézve a showt (nekem utóbbi jutott) is így álltunk hozzá. Ozzyt – habár végig ülve énekelt – egyszerűen az éltette, hogy illő-méltó módon elbúcsúzzon a hívektől, hogy még egyszer utoljára nyújthasson nekünk valamit, és átérezhesse a határtalan rajongói szeretetet. Ettől volt annyira felemelő az élmény, és ezzel vált teljessé hősünk pályája.

Mindent köszönök, Ozzy! See You On The Other Side!

Árposz

Hogy mit jelentett nekem Ozzy? Inkább leírom azt, hogy milyennek láttam őt. A heavy metal Ozzy hangján sírt fel amikor megszületett, és ettől a pillanattól kezdve mindannyian - már akiknek ez a műfaj valamit is jelent - örök tisztelettel tartozunk neki.

Ozzy úgy lett egy birminghami utcagyerekből a Sötétség Hercege, hogy még saját bevallása szerint is a pályafutása nagy részében azt sem tudta, hogy merre van arccal. Mindeközben a műfaj időközben felcseperedő legnagyobbjai is élő istenként tekintettek rá. Személyiségének ereje talán abban rejlett, hogy még élete végén is megmaradt benne az a szemtelen kölyök, aki közel hatvan évvel ezelőtt a színpadra lépett, és később az egész világból egy kibaszott vidámparkot csinált.

Sebiszabi

Az MTV korszak gyermeke vagyok és úgy kb 10 éves lehettem, amikor az MTV-n megláttam a No More Tears klipjét. Mi ez a hang?! Mi ez a gitár? Mi ez a videó, amiben a csaj telesírja a könnyeivel a szobát?! Beszartam az egészen...imádtam és talán a gótikusabb zene felé fordulásomban is sokat segített ez dal.

De ki is volt ez faszi? Pár évvel később, amikor nekiálltam jobban felfedezni a metal világát, akkor állt össze a kép: Ő volt, aki nekünk a metalt adta, vele kezdődött minden, a Sötétség Hercege!

Tőle van a kedvenc idézetem is, miszerint "Nem emlékszem a 80-as évekre" - amit róla készséggel el is hiszek. Egy nagyra nőtt gyerek, aki talán fel sem fogta igazán, hogy mennyit tett hozzá az egyetemes zenetörténelemhez. 

Moravsky_vrabec

Ozzy volt az egyetlen zenész, akihez valódi rajongóként tudtam viszonyulni. Bár nem volt igazán jó hangja, és az életvitele is távol állt attól, hogy példaképként tekintsünk rá, szerethető volt, önazonos, és nem mellesleg mind a 21 lemez, amin énekel, jó. Nem találkoztam még olyan rockrajongóval, aki ne szerette volna, és a szűkebb műfajon túl is általános szeretet övezte. Valamit nagyon tudott. Ami engem illet, az Ozzy-rajongás a teljes rocker-pályafutásomat végigkísérte. A No More Tears akkoriban jelent meg, amikor elkezdtem barátkozni a műfajjal, gyorsan fel is ugrott egy Maxell UR 60-as kazettára, alig fért rá. Az esküvőnkön Bálint barátommal el is énekeltük a címadó dalt – mekkora szerencse, hogy akkor még nem volt Instagram. Amikor megszületett a lányunk, csináltattunk neki egy Live at Budokan borítós rugdalózót. És három hete vele együtt néztük a sokadik Sabbath-Ozzy búcsúkoncert közvetítését, ami ezúttal valóban az utolsó volt. Köszi mindent, Mester! Végül köszönet Sharonnak is, aki 45 évig életben tartotta, a szó minden értelmében.

Frogfoot

Jórészt NWOBHM lemezek formálták a zenei ízlésemet, így a Black Sabbath Ozzyval sokáig kimaradt az életemből. Annál nagyobb reveláció volt amikor először láttam Mick Wall műsorában a Sky Channelen egy interjút Ozzyval és persze klippeket. 1985 (!)

Sok idő telt el mire végre élőben is láthattam a Sötétség Hercegét, és felnőttként is kilóra megvett a színpadi teljesítményével, így

nekem elsősorban felejthetetlen koncertélményeket jelent, Black Sabbath vagy Ozzy-mindegy. A színpadon volt elemében, sosem okozott csalódást, sosem mentem haza úgy, hogy csak "jó volt".

Nyugodj békében Ozzy! Köszönök mindent: a zenét és az ÉLMÉNYEKET.

Sunthatneversets

Be kell vallanom, nálam nem a Black Sabbath-tal kezdődött, hanem a Scorpions-szal. Ozzy-t és a Black Sabbath-ot én is az MTV-korszakban ismertem meg és lelkes Metal Hammer vásárlóként utólag jutottam el az alfáig, amiben sokat segített az 1994-ben kiadott Nativity In Black: A Tribute To Black Sabbath válogatáslemez, amelyen akkori kedvenceim játszottak Black Sabbath  feldolgozásokat.

Ozzy a lehető legszerethetőbb rocksztárok közé tartozott a maga esetlenségével és esendőségével. Igazi egyéniség volt, még ha nem is a példakép igazi megtestesítője. Igazából a mai zenei életből pont ezek az egyéniségek hiányoznak, akik kiemelkednek a szürke masszából. Abban meg van valami egészen sorsszerű, hogy idén születésnapomra a lányomtól egy Paranoid vinyl kiadást kaptam, ami ez eddig egyetlen gyűjteményben lévő Black Sabbath lemezem. Jó utat Mester, hiányozni fogsz.

Réti Zsolt 

Rólunk Szól! Az ember aki végig maradt!
„A béke galambja akartam lenni. De amikor megláttam azokat a madarakat a kezemben, hirtelen elöntött a káosz, és… nos, nem tudom, miért csináltam. Egyszer csak a szájamban volt az egyik feje.” - Ozzy

Tizenhárom éves voltam és általános iskolába jártam. Még nem járt itt az Iron Maiden a BS parkolóban... Elmentem egy iskolatársamhoz játszani. Volt ott egy lemez. Igazából nem is volt lemezjátszónk. De ott figyelt a kommunizmusban a Never Say Die! című Black Sabbath album...ki ne akarta volna ellopni. Lebuktam.

A gyerekek még nem tudják mi a jó és mi a rossz. A gyerekek csak vannak és boldogok. Az biztos, hogy sokat hallgattam a anyukámtól, de főleg a nagymamámtól, hogy ne rosszalkodjak. Azután megismertem Ozzy-t. Megtudtam, hogy a rosszalkodás amúgy jó. És Ő a példakép, mert mindig rosszalkodik. Ez lett később az Ultra mentalítás alapja nálam...

Majd 14 éves lettem és elkezdtem csavarogni. Az ilyen céltalan üzemmód, hogy ne legyél otthon. Én tudtam miért nem akarok otthon lenni. De azt nem tudtam mit akarok kezdeni magammal. Palotára keveredtem és a kertvárosi részen csavarogtam. Egyszer csak egy házból Ozzy szólt. Na ez mi? Ezt a számot nem ismerem. Hallgatom a kiszűrődő zajokat. Majd becsöngettem. Egy 26 éves lány nyitott ajtót, bőr rövid nadrágban. Jelzem akkor még ez a viselet minimum üldözendő volt. Mondom neki mijáratban? Mi ez a zene? Gyere be mondta. A kert végében volt egy kis garzon egy szoba. 2 ágy a férjével és egy akkora hi-fi cucc amit még nem láttam. Leültettek és a lemezjátszón az első számra tették a tűt. Megszólalt a Bark At The Moon... Talán egy évig jártam vissza a párhoz. Szitáztunk pólót, voltunk Pokolgép koncerten és sok új lemezt mutattak. Csak hogy tudjátok azt mondta szintén ekkor a srác. Itt van ez a Bono nevű arc. Világhírű lesz. Az lett. Így pallérozódtam és már célja volt a csavargásnak is.

2025 június. Tomika a Nova Rock fesztiválról küldött egy képet. A képen egy sörpad látható, rajta egy papír egy névvel. Haubi.Évekig jártam a Nova Rockot és Haubi volt a sajtó főnök. Tehát évekig akartam megverni...

A headliner zenekarok fotózása lista alapján megy. Van egy 10 fő és azt hazudják nekünk, hogy a zenekar eldönti ki fotózhat. Na a zenekar az Haubi volt. Roberto Pavic barátomat is ezekben az időkben ismertem meg. Haubi nem engedett fotózni. Random odaléptem Robertóhoz... gyere...megyünk Metallicát fotózni és rámutattam a nálam lévő 300-asra. Jókor jó pillanat volt. Barátok lettünk. Na, de Haubi. Egy idő után már az ember immunis lesz rá, de igazából még sem. Balck Sabbath a Nova Rockon. Próbálja nyugtatni magát az ember, hogy nem fotózhatja Ozzy-t mert Haubi csak Osztrák fotósokat ad le a 10 emberre. Próbáltam kizárni a külvilágot. Már nem is kommunikáltunk abban az évben, mert csak vita volt. Egyszer csak oda lép a sörpadhoz, amire ma 2025-ben is ki van rakva a neve, hogy foglalt. Int, hogy menjek. Odavitt a sajtókonténerhez. Az ajtó mellett volt egy nyomtatott lista, ki fotózhat. 10 osztrák névvel. Nem is néz rám. Elővesz egy alkohol filcet. És az egyik nevet lehúzza a listáról. Nekem meg a kezembe nyomja a Black Sabbath passt.
Utána minden történelem.

A fotósokak is van kedvenc képük. Lehet nem mindenkinek tetszik. Da ha van benne érzelem, meg tartalom az az ővé. Csak Ő tudja. Nos nekem ott készült az egyik kedvenc képem. Ő volt Ozzy. Ő végig maradt. Mi végig maradunk.

Hozzáteszem ma is rosszalkodunk és rosszalkodni is fogunk mert Ő a példaképünk.
Ozzy Osbourne 1948-2025 

Zooi Ernő

Nem mondhatnám, hogy a Sabbathon nőttem fel. Sok időbe telt, mire megértettem, hogy a kedvenc zenekaraim nem is léteznének, ha nincs a Black Sabbath. A Faith No More Live at the Brixton Academy koncertjén a War Pigs adta a kezdő lökést. Mivel sosem voltam metálos a klasszikus értelemben, így nekem Ozzy csak a Sabbath énekeseként és rock&roll idolként számít, a szóló karrierje nem érintett. Amikor olvastam Anthony Kiedis életrajzi könyvét azt mondtam magamban: na ez a csávó nem semmi, ennél lejjebb nincsen. Aztán jött Nikki Sixx könyve és zárójelbe tette Anthonyt. Majd jött az Ozzy könyv, és rádöbbentett arra, hogy ezek az elkényeztetett amcsi pöcsfejek elképzelni sem tudják, hogy mi az igazi mélység. De ez csak bulvár. És sajnos Ozzy maga is a bulvár szerves része és teremtője volt. Ami viszont örökre velünk marad, az a zene, amiért még generációk fognak majd hálát adni.

Koncertfotók: RÉTI ZSOLT