Leegyszerűsítve a dolgot, az utóbbi negyedszázad a fémzene összes spektrumán a műfajok keveredéséről, a retróról, illetve a hőskorban szép vagy csak szebb napokat megélt zenekarok visszatéréséről szólt. Az átmenetinek, vagy utóbb akár tartósnak bizonyult visszarendeződésekből szinte alig maradt ki valaki, aki a ’80-as években vagy a következő dekád első felében nagy vagy legalább közepesen ismert formációnak számított. Csak az elmúlt hetekben olyan nevek rehabilitálták magukat, mint a Biohazard, vagy thrash vonalon a Dark Angel, illetve a svájci Coroner.
Jómagam már csak két egykori formációt hiányolok a mai mezőnyből. Ha Lee Dorrian összetrombitálná a Cathedralt – melynek akár kedvező előjele is lehet –, illetve ha Mike Tramp-nek sikerülne előcsalogatnia a rejtekhelyéről Vito Brattát, és a klasszikus ritmusszekcióval aktivizálná magát a White Lion, részemről már nem merülne fel hiányérzet. Előbbi akár össze is jöhet, az utóbbit viszont kizártnak tartom.
Csodát persze több évtizednyire rúgó lemezmentes időszak után balgaság lenne várni a veterán zenészektől. Évtizedenként mégis befut egy-két, akár csodaszámba menő visszatérő korong; gondolok itt az Exodus 2004-es anyagára, a Carcass 2013-as come back-jére, a Psychotic Waltz ötödik nagylemezére vagy a Coroner: Dissonance Theory-jára.
Az utóbbi előtt az egész európai szaksajtó leborult; az első olvasatra eltúlzottnak tűnő ömlengésekkel pedig a magam részéről most maximálisan azonosulni is tudok. A svájci trió az aktív éveiben a középmezőnyben muzsikált; félreértés ne essék, a középmezőny alatt nem a minőségi rátát, hanem csakis a népszerűségi szintet értem. A metal közmegegyezéses aranykorában, bő fél évtized alatt öt Coroner nagylemez készült, mindegyik technikás – akkori szóhasználattal élve: techno, a mai terminológia szerint pedig: progresszív – thrash metal volt, és mindegyik úgy lett más, több az elődjétől, hogy a trió mindvégig önazonos maradt.
A visszatérő lemez már régen, közel másfél évtizede a levegőben lógott. Az afféle Chinese Democracy-szindrómában szenvedő Dissonance Theory-ra pedig valóban érdemes volt várni. A becsontosodott DNS-spirált ábrázoló borítókép (és annak elrendezése) a klasszikus logóval a Punishment For Decadence-re és az azt követő lemezek frontjaira alliterál. Ha egy félmondatban akarnám elintézni a zenei oldalt, ott is kb. ugyanez a helyzet.
A svájci hármas egy olyan hatodik nagylemezt szállított le, mely az aktuális Testament vagy Paradise Lost művekhez hasonlóan egy személyben ötvözi szinte az összes elődjének jellemzőit. Az újonc Diego Rappachietti – aki amúgy Tommy Vetterli és Ronald Broder kortársa – bő egy évtizede a trió a része, de Vetterli már 2009 óta együtt muzsikál vele a 69 Chambers formációban. Az ütős tehát összességében nagyjából annyi időt töltött a gitáros-dalszerző oldalán, mint Markus Edelmann, a hőskor dobosa. Vetterli pedig a dalszerzés mellett ezúttal a számomra ismeretlen Dennis Russ társaságában a produceri szerepet is magára vállalta, csak a keverést és a mastert bízta/bízták Jens Bogrenre.
A svéd figura ugyebár az utóbbi évtizedek legtöbbet foglalkoztatott európai szakembereinek egyike – a neve egyfajta garancia, egyben skatulya is a megszólalás tekintetében. Az ember egy sajátos időhurokba kerül a hatodik Coroner mű hallatán. Ugyanis a Grin után több mint három évtizeddel érkezett folytatás dalaiban nemcsak a groove-os thrash metal, hanem a göteborgi dallamos death metal, esetlegesen a metalcore jegyeit is hallani véli.
Ha már ezek ott vannak a lemezen, akkor érdemes visszanyúlni a három-három és fél évtizeddel ezelőtti Coroner korongokig, és a kép máris árnyaltabbá válik, ugyanis ezek a jegyek már akkor is megtalálhatók voltak a svájciak zenéjében, jóllehet akkoriban még nem neveztük nevükön ezeket az alirányzatokat.
A Dissonance Theory az előző öt Coroner lemezhez képest, 2025-ben természetesen már nem nevezhető progresszívnek, a technikás, egyéni jelzők ellenben bármilyen relációban megállják a helyüket. Az ismerkedés jelen fázisában még nem dobálóznék „Az év lemeze”, netán „Az évtized visszatérése” lózungokkal. Az azonban kétségtelen, hogy a Dissonance Theory minden tekintetben maximális teljesítmény, egy olyan lemezanyag, melyről hiábavaló lenne egyes dalokat kiemelni, és amely a tizedik hallgatás környékén is képes a reveláció erejével hatni. A gondolkodó ember thrash metalja – a Queensryche után szabadon.
