A Hermano John Garcia ex-Kyuss énekes zenekara, de hallgatva … Into The Exam Room című harmadik lemezüket azt mondom inkább ő a banda énekese, mert ez közös munka. A Kyuss 96-os földbeállása óta John próbálkozott a Slo Burn-nel a szerintem zseniális Unidával, de azt hiszem a Hermanonál meg kéne állapodnia. Talán sikerül is neki. Harmadik nekifutásra ez egy nagyon is erős lemez, bár az előző Dare I Say sem volt egy fércmunka. Ahogy egyik kedvenc filmeben is mondják: ebbű a gyerekbű még akármi is lehet!

A Dare I Say kicsit direktebb lemez volt, több azonnal ható dallal. Az ...Into The Exam Room egy kicsit lebegősebb – pár joint biztos elfogyott - és több hallgatás kell a befogadásához, de általánosságban ez is tufa rock zene, desert rock, abból pedig a jobbik fajta. Nyílván Garcia múltjából adódik, de a napnál is világosabb nem kevés Kyuss hatás lakozik a dalokban, még ha a hangzás letisztultabb is. 

Garcia mellett az együttes tagja még David Angstrom és Mike Callahan gitáros, Dandy Brown basszer és Chris Leathers dobos.  
Valami sokhengeres motor beröffentésével nyit a Kentucky. Sodró lendület, léggitár, kell-e jobb kezdés? Nem. Az ezt követő Exam Room már belassul egy kicsit, de a lüktetés még megmarad. A következő Dark Horse messze lebegteti a hallgatót. Nyugodt, már-már a korai space-es Monster Magnet ugrik be róla. A négyes mélyre hangolt Left Side Bleeding középtempós dal. Garcia énekét szerintem itt gyorsabban vették fel és a dal tempójához lassítva játsszák le, így egy különleges, mély, nem természetes énekhangot kreáltak.
Az Out Of Ket, But In The Mood egy Sabbathos riffel nyit és nagyon jó refrént találtak hozzá. A hatos Hard Working Wall az egyik legjobb dal a lemezen, azonnal befészkeli magát az ember agyába.
A Bona-Fide-ban az akusztikus hangszereké a főszerep, ez is lebegős dal. A Don't Call Your Mama bivaly riffre épül, erre építkezik tovább a másik gitár és az erős ének. Kiváló darab. Az Adoption Boy megint hordoz egy kis korai szörnymágnest, bugyborékoló, szinte az űrből jövő hangjaival. Az At The Bar távolból jövő gyerekhangokkal kezd és egy szép akusztikus dalban folytatódik, tényleg olyan bári zene ez. Ezt követi szerintem a lemez legjobb nótája az Our Desert Home. Feszes, tökös desert rock, léggitár megint elővesz. A lemezt záró Letters From Madridban Dave Angstrom gyerekei énekelnek és mindketten úgy fejezik be a dalt: Szeretlek apu! Kedves két perces szösszenet.

Azt mondom ez a zene van annyira jó – szerintem jobb is -, mint a Kyuss másik fenegyerekének Josh Homme-nak a bandája a Queen's Of The Stone Age. Jókor kéne csak jó helyen lenni és igazából ez a baromi nehéz, de a fenti cím ennek ellenére is igaz. Egy kis sikert megérdemelnének, főleg azután amit John Garcia az elmúlt 15 évben letett az asztalra.


9/10

Erről a lemezről még nincs klip az előző Dare I Say-ről találtam a My Boy-t. Nézzétek: