Három év után újra beköszönt Budapestre az Architects, és ezúttal nem érte be a Parkkal: egyenesen a Papp László Arénát vették célba, hogy letolják első hazai arénakoncertjüket. A brit metalcore‑brigád mellé a francia Landmvrks és a mostanság igencsak felkapott President is beszállt a buliba. Ez a hármas csomag pedig már előre garantálta, hogy itt bizony nem lesz megállás: zúdul a modern metalcore minden mennyiségben. Bár hosszúnak ígérkezett az este, és hát hétköznap ide vagy oda, az aréna a főműsorra majdnem rogyásig megtelt.

A Leprous folytatja a legutóbbi albumának, a Melodies of Atonementnek a bemutatását és a második körbe végre Magyarország is belefért. A norvég proggerek lemezről-lemezre szélesítik a zenei univerzumukat, mindig, amikor már azt hitted, ennél „progabb” nem lehet, jönnek és… Mindegy is, ez nem lemezismertető, a lényeg, hogy tényleg jöttek!

Messze nem mindig osztom azt a nézetet, hogy ha egy zenekar nem talál fel semmit és nem nyújt újszerűt, akkor nyugodtan maradhatunk az eredeti(ek)nél. Főleg amennyiben a stílusteremtőket követő korosztályok képviselőiről van szó, akik adott esetben akkor érkeznek, amikor mestereik, ikonjaik már más irányba fordultak, netán megfáradtak vagy éppen visszavonultak. Számomra erről szólt ez az este a három frontcsajos csapattal, akikhez eddig nem volt szerencsém. A mai európai színtér másod-vagy harmadvonalához tartozó formációk szórakoztattak vérprofi módon.

Ez a buli nem volt tervben. Egyszerűen csak így alakult. Még decemberben, amikor az esemény szembejött velem, akkor felkaptam rá a fejem, mert XXII. Stagediving fesztivál pont olyan underground bandákat vonultatott fel, amikről a Magyar metal antológia sorozatban beszélni szoktam. Nem készültem rá - de egyszerűen az új év első hetének történései annyira megnyomták a fejemet, hogy szükségem volt valamire, ami felér egy soft resettel, amitől egy kicsit fel tudok töltődni. Így egy hirtelen döntés után vonatra pattantam és úton a Dürerbe fáradtan csak egy zúzdára vágytam. /Fotó: Kónya Ferenc, I Love Word Photo/

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a tavalyi év végére minden különösebb felhajtás nélkül befutott 2025. talán legjelentősebb underground klubkoncertje. 

Emlékszem, milyen visszhangot keltett idehaza 2020-ban, hogy egy magyar zenekar a Frontiers kiadóhoz szerződött, s még ugyanabban az évben megjelent első albumuk, a Highway to Heartbreak is. Ez persze nem minden előzmény nélkül történt, jómagam már 2015-ben, a megalakulás évében láttam a Stardustot élőben, amihez ideálisabb alkalmat keresve sem találhattam volna, mint a House Of Lords előtti fellépésük a fővárosi Backstage-ben. Az akkori műsor nagyrészt feldolgozásokból állt (Stage Dolls, Starship, Europe és egyéb ínyencségek), de a későbbi bemutatkozó EP, illetve a Highway… anyagából is kaptunk ízelítőt. Nos, innen jutott el Horváth Ákos énekes és csapata – jóllehet tagcserék árán – odáig, hogy tízesztendős fennállását ünnepli.

Mindjárt kettő bocsánatkéréssel kell indítanom ezt a beszámolót. Az egyik, hogy a karácsonyi pörgés következtében csak most, több mint egy héttel az esemény után kopácsolom e sorokat. A másik, hogy családi ünnepség okán sikerült lekésnem a Power zenekar produkcióját. Írhatnám, azért, mert ők (ki hinné) power metalban utaznak, miközben az én szép lelkem aznap hard rockra volt hangolva, de ehelyett inkább újévi fogadalmat teszek: a jövő év folyamán valahol valamikor, de biztosan teszek egy merülést a banda munkásságába, és pótolom az írás róluk szóló részét. Youtube videóik alapján megérdemlik!

Véget ért a 2025-ös év a Reaction fanzine és a To Defy Collective számára, s aligha búcsúzhat az óévtől emelkedettebb módon egy underground koncertszervező brigád, mint egy szépen megtelt helyszínen lezajlott rendezvénnyel – ahol persze a fellépőgárda is kitett magáért.

A zenekart a keményebb rockzenét, hardcore-t szerető személyeknek és ismerőknek nem kell bemutatni. Furcsa pályafutásuk volt, hiszen azután lettek igazán híresek, ikonikusak és megkerülhetetlenek, miután 1998-ban feloszlottak (egy rosszul sikerült USA turné alatt). Abban az évben, amikor kijött a legendás The Shape of punk to come című albumuk. Ami album idővel hivatkozási alap lett, megelőzte korát a változatos és kísérletező zenei alapok kombinálásával (HC, jazz, punk, techno instrumentális), illetve a politikai szövegeik és azok üzenetei miatt is. A hangzásról nem is beszélve. Egy közel 30 éves alapmű, ami sokszor még a mai napig is frissnek hat.

Mennyire jó ötlet az év végi össznépi megőrülés kellős közepére szervezni egy három évtizedes jubileumi koncertet? Főleg annak tükrében, hogy az ünnepi giccstől igencsak idegen, a honi extrém metal történetében megjelent egyik legfontosabb és egyben legérdekesebb kordokumentum évfordulójáról beszélünk. Lehet, hogy meglepő a válasz, de nagyon is. Az persze igaz, hogy ilyenkor se idő, se pénz, feszültség viszont annál több, amit erősen javasolt biztonságos körülmények között, és főként stílusosan levezetni.

Van, hogy minden elszaródik. Én csak az év végéhez közeledve, a nyugodt szabadság megkezdésére rákészülődve a hét végi Clutch koncertre akartam fókuszálni. De, van, hogy minden elszaródik. Határidők egymásra csúsznak a melóban, miközben a családi logisztikát egy tükörjégre tévedt vaddisznó kecsességével igyekszem intézni. Aztán mire itt a péntek, az agybajt a magyar álomvasútak és a csepeli HÉV intézték. Előbbi csak a szokásost hozta, de zöld kisvasút bazmeg túlvitt egy megállóval Csepel szívébe és egy 20perces nem várt egészségügyi sétával tesztelte a kardio rendszert. Így az előzenekarokról lemaradtam, csak az utcáról hallottam belőlük valamit. Van, hogy minden elszaródik...

Végre Magyarországra is elhozta a szólózenekarát Till Lindemann, na nem mintha a Rammsteinnel annyira elkényeztetnének minket. A Meine Welt névre keresztelt kanyaron a legutóbbi lemezét, a Zungét igyekezett bemutatni a hót hibbant germán és gyülekezete, amibe a korábbi, azaz a Peter Tägtgrennel közösen készült számok is szép számmal képviseltették magukat. Úgy érzem jobb előre szólni: ahogy a koncert, úgy a beszámoló is tizennyolcas karikás lesz, mert máshogy nem lehet. Bocsánat.

Nem mondhatjuk, hogy el van kényeztetve koncertekkel, aki a könnyed, dallamos hard rockot szereti. Azok a zenekarok, akik ebben a zsánerben alkotnak, ritkán indulnak turnéra, és ha igen, többnyire maradnak a skandináv vagy szigetországi területeken. Az Eclipse az egyik kivétel.

És csak nő, csak nő az Electric Callboy, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg – már akit még nem. A buli-elektro-metalos németek újra eljöttek kicsiny hazánkba és ha már itt jártak, egy olyan partyt csaptak, hogy talán még az egész délután domináló esőfelhők is táncoltak az MVM Dome felett.

Érdekes tapasztalás együtt felnőni egy műfajjal. A kilencvenes évek derekán, azaz tizenéves korom kellős közepén még csupán köszönőviszonyban voltam a black metal fogalmával. Amolyan egészséges borzongással vegyes érdeklődéssel fordultam a titokzatosan hullaszagú zaj felé, ami a sokszor rettenetes hangzással és az akkor még igencsak extrémnek ható megjelenéssel, és véresen komolyan gondolt attitűdjével jelentős hatást gyakorolt a későbbi zenei világomra. 

Újra Magyarországra látogatott a The Rasmus, ami szerencsére az utóbbi időben újra szokásuk lett. A még mindig fiatalnak ható finnek két zenekarral melegítették be a porondot maguk előtt, akik mindent meg is tettek azért, hogy kerek legyen az este, bár nekem valahogyan visszafelé kerekedett. Miért is? Lássuk csak!

A Three Days Grace 2025-ös európai turnéja apropóján ismét ellátogatott Budapestre, ezúttal az Alienation album bemutató körútjának részeként. Bár nem ez az első magyarországi fellépésük – legutóbb 2022-ben jártak itt –, az idei koncert különleges jelentőséggel bírt: Adam Gontier visszatérése óta először láthattuk őket élőben hazai színpadon, ráadásul egy igazán érdekes, megosztott frontemberi felállásban. Két korszak olvad össze valamivé, ami teljesen új dinamikát teremt – ezt pedig élőben még akkor is izgalmas volt megtapasztalni, ha nem tartozom a zenekar legnagyobb rajongói közé.

Húsz esztendő nagy idő egy zenekar életében, a kétévtizedes fennállást pedig igenis méltó módon kell megünnepelni. Pontosan ezt teszi aktuális turnéjával az ausztrál Parkway Drive, és hogy mindenki számára egyértelművé tegyék az alkalom fontosságát, maguk mellé vettek két honfitárs alakulatot, amelyekkel az útjaik nyilván nem egyszer keresztezték egymást.

Ha azt hinnéd, hogy a zeneiparhoz kapcsolódóan munkálkodni laza és kellemes időtöltés, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Már jóideje járom a kisebb-nagyobb koncerteket és koptatom ennek apropóján a klaviatúrát, de ennyi hullafáradt kollégát egy helyen és egy időben szerintem az elmúlt másfél évtizedben még nem láttam. Pedig nem ez volt október legnagyobb szabású eseménye…

Az Iron Maiden előtti bemelegítés után újra Magyarországra jött a Halestorm, ezúttal főzenekari státuszban. Bemelegítésnek a Bloodywoodot hívták meg, akik az első európai headliner kanyarjuk után újabb, szélesebb közönség felé igyekeztek szólni, bemutatkozni, vagy megmutatni, mit tudnak élőben. Mindennek a helyszíne a Barba Negra nagyszínpada lett.