Istenemre mondom én akartam! Én akartam pozitív, nem is egy, mindjárt öt csillagos kritikát írni erről a lemezről. Leírni, hogy modern, előremutató, hogy végre egy csillag a magyar rockzene egén. De a kezem majdnem görcsbe rándul, ha ezeket a szavakat egymás után kell leírnom.

A Hooligans, a Porn 69 és a Freeze out bandák zenészeiből nem hobbiprojektként alakult formációról azt gondoltam, hogy ha már az ex-Hooligans basszer Móritz Norbee vezetésével összehoznak valamit, annak vajmi köze lesz ahhoz a hángörien rockenroll mainstreamhez, amit a huligánok képviselnek. Hát ezt bebuktam, mint a tippmixet. Mert ez csak egy árnyalattal másabb zene, de hogy ugyanoda készült az biztos.

Már ahogy kezdődik, attól az arcomra fagyott a mosoly. Utoljára a 70-es évek magyar sci-fi sorozatában a Pirx kalandjaiban hallottam ilyen elektronikus hangszerekkel hegesztett szörnyeteg  hangokat. Bookletre ránézek: ez csak az intro. Már majdnem megnyugodtam, mikor elkezdődött a második Hárman párban, ami simán Hooligans is lehetne, csak ez rosszabb. A címke modern metál, de ezt a címkét elég ferdén varrták azt hiszem. Mert attól nem lesz modern egy rockzene, hogy alatta a 90-es évek elején divatos technos – abból is a vérciki fajta – alapok szólnak. A hármas Nélküled még el is megy, a négyes Pénteknél, már azt gondoltam jobb lenne ez mindenfajta prüntyögés nélkül. Nem tudom kinek az ötlete volt ez az egész, mert alapjában dögös rockzene is lehetne ez, ha a keverés nem hagyna, nem is apró kívánnivalókat maga után. Az ének súlytalan és néha alul is kevert, meg hamis, a dobhangzás pedig néhol olyan mintha egy lavórt vernének a pergő helyett. A következő Ki nevet a végén-re nehéz jelzőt találni. Teljesen színtelen-szagtalan pop-rock, ha lenne még Dáridó abba simán beférne. A Két Ajtó viszont jó, de ezen nagyot dob Kowalsky vendégszereplése. A Minden éjszakád megint Hooligans, főleg a refrén. 

Itt még csak a felénél jár a lemez, de már várom a végét. Aztán az Indulnom kell még majdnem jó is, ezt meg a totál klisé szöveg húzza le. Az Egyedül a ballada a lemezen, a kerrádiókba jó lesz, másra nem igen jó. A Parancs alatt esküszöm azt hittem békakuruttyolás szól vagy valami irdatlan lakodalmi szintetizátor ad ki ilyen hangokat, pedig a dal alapja nem is lenne rossz. Az Álom megint átlag alatti teljesítmény. Az torzított énekű Utazás jól kezdődik, de aztán olyan dallamtalan, kapkodós refrénben folytatódik, hogy majdnem a stop gombhoz nyúltam. A Majd megtalállak a „Most kéne abbahagyni, félúton elrohanni” mondattal kezdődik, ami nem a lemez színvonalát volt  hivatott jellemezni, más kérdés, hogy jól passzol rá. A záró Nem fogom be … aztán mindent alulmúl amit odáig halottam, pedig néha azt hittem nincs már lejjebb. De van. Itt minden negatívum egy nótában tornyosul össze, a refrén pedig óborzalom: Je-je-je, Nagyon unom már. Hát én is.

Hogy ezen ki fog nevetni az számomra még rejtély. Klisékből építkező nóták, vérciki elektronikus alapok, melyekkel embereket lehetne kikergetni a világból és gagyi szakítós-csajozós szövegek; akkor inkább már a Kartell-féle verbális „add a tested!”.

Istenemre mondom én akartam! Én akartam pozitív, mindjárt öt csillagos kritikát írni erről a lemezről. Nem sikerült!