"A világ legelső, élőben felvett digitális 3D filmje egyedül álló háromdimenziós élmény […]A digitális 3-D képi világ és a sokcsatornás surround hang egyesítése egy élő U2 koncert eksztázisával, […] olyan felejthetetlen atmoszférát teremt, amelyet eddig még sem koncert film sem pedig 3-D produkció nem volt képes. Mi lehetne nagyobb élmény egy valódi rajongónak, mint fent állni a színpadon Bono és a többiek mellett, miközben hömpölyög a zene és a tömeg? Hiszen, a néző a 3D technika révén, minden eddiginél közelebbről szemlélheti kedvenc zenekarát és a színpadi történéseket”
Eddig a bemutató előtti időszakban olvasható marketing szöveg.
Annak, aki még soha nem látott eddig 3D mozit, csak sejtése lehet arról, hogy milyen érzés (fura, hogy a vászonnak „mélysége” is van, nemcsak szélessége és magassága). Aki már látott ilyesmit, annak meg az lehet az újdonság, hogy itt nincs laborban előállított képminőség és finomkodás – ez valóban egy élőben felvett koncertfilm.
Én az utóbbi csoportba tartozom (sok éve láttam valami hülye 20 perces cápás 3D demót mozgó székekkel) de igyekeztem realista várakozással tekinteni erre a filmre, tudván, hogy a marketing szövegeket eleve osztani kell minimum kettővel és tudván, hogy lehet bármennyire élethű a dolog, akkor is csak szemfényvesztés, illúzió az egész.
Amúgy egy kellemes és (bennem legalább is) nagyon jó érzéseket keltő szemfényvesztés. Mivel ez a film legalább annyira szól a 3D képtechnika demonstrációjáról, mint magáról a U2-ról, közelítsünk ebből az irányból, nézzük, mit is hoz nekünk a 3D technika?
A 3D révén valóban, minden eddiginél közelebb kerülhetünk a zenekarhoz és úgy érezzük, hogy tényleg ott állunk mellettük a színpadon és velük együtt figyelhetjük, a több, mint százezer emberből álló tömeg extázisát. Elmondhatom, amit amúgy is mindenki sejt: félelmetes érzés. Olvasom néhány helyen, hogy keveset mosolyognak a koncert alatt. Most, hogy ilyen közel kerültünk hozzájuk, úgy látszik, ezt mindenki észrevette. Ez valószínűleg azért van, mert piszkosul komolyan veszik, amit csinálnak (ez is tisztán átjön ebben a filmben). Bizony, egy U2 koncert nekünk talán önfeledt szórakozás, de nekik kemény munka, egy küldetés, amit igyekeznek komolyan venni, hiszen ők csak így, a zenéjükön keresztül tudják elmondani, mi bántja őket és szeretnék jól elmondani. A dalaik sem éppen szülinapi partikról és homokos tengerparton való hancúrozásról szólnak, hanem a halálról, Istenről, háborúkról, szegénységről, elnyomásról na és persze szerelemről, emberi kapcsolatokról. Azt sem lehet félvállról venni, hogy 140 ezer olyan ember előtt állsz, akik „ugranak” minden szavadra. Óriási felelősség, amit ez a hihetetlen népszerűség hozott számukra, de szerencsére tisztában vannak ennek a jelentőségével és megfelelő alázattal képesek hozzáállni és jó dolgokra használják még mindig, sőt ahogy öregszenek, egyre jobban – ez a hozzáállás az, amit legjobban tudok tisztelni bennük. Szóval mosoly nincs, csak izzadtságcseppek, kemény munka (elképesztő például, hogy The Edge és Larry mennyit "dolgozik" egy ilyen koncerten) és nem mellesleg persze kiváló zene, amit a 5.1-es hangrendszer élethűen (sőt, még annál is jobban) prezentál. A közönségre pillantva pedig láthatjuk, hogy ez a zene milyen hatást képes gyakorolni az emberekre. Fantasztikusat.
A 3D révén el lehet csodálkozni azon, hogy mennyire egyszerű embereknek is látszanak így közelről. Olyannak, amilyenek valójában és nem olyan távolinak és tökéletesnek, amilyennek a TV képernyőn keresztül vagy egy stadionban 10 vagy akár 100 méteres távolságból látszanak. Van aki szerint ez sem jó, mert a művész-rajongó viszony sérül ezáltal. Azok számára talán igen, akik bálványozzák őket, de akik csak úgy tisztelik őket, mint másik embereket, akikre egyszerűen csak az emberi jellemük miatt fel lehet nézni , azok számára aligha. Számukra, számunkra ez a film csak megerősítés, hogy igen, jó példaképeket választottunk. Nincs semmi különös bennük; van egy mikrofon, egy-egy gitár és két dobverő a kezükben, teszik a „dolgukat”, nagyon jól zenélnek, Bono a szokott módon, nagyon kifejezően adja elő a mondanivalóját és közben mégis azt érzem, hogy ugyanolyan esendő emberek, mint bármelyikünk. Sosem voltak a közönségükkel távolságtartóak, inkább közeli kapcsolatra törekedtek mindig is. Nyilván nem véletlen az sem, hogy a neves zenekarok közül megint csak úttörőként, belementek egy ilyen film elkészítésébe.
A 3D révén felfedezhetjük a színpadon az állandóan ott szorgoskodó kisegítő személyzetet, amelyet a hagyományos 2D koncertfilmek vágása jótékonyan elfed előlünk. Itt azonban olyan közel vagyunk, hogy nem lehet nem észrevenni a mindenhol fellelhető technikusokat. Ez is még inkább visszahúzza a rajongót a földre. Lám, lám mégsem ők négyen csinálnak mindent, bizony elkél a segítség a nagy pörgés közben. A 3D valóságközeli világa szépen sorban minden, a rajongói fejekben élő mítoszt rombadönt és végül mi marad? Nem marad más, mint négy egyszerű ember és kiváló zenéjük és mindaz a mondanivaló, amit művészetük által átadni próbálnak a közönségüknek. Nekem továbbra is kimondottan tetszik ez a közelség.
A 3D révén azon is elcsodálkozhatunk (bár nem vagyok biztos benne, hogy nem optikai csalódás-e?), hogy Bononak mennyire valószínűtlenül nagy a feje a többiekéhez képest... :)
A 3D moziban a legnagyobb élményt igazából a közeli felvételek adják. Egy-egy közeli felvételen rajongásunk tárgyai valóban csak egy karnyújtásnyi távolságra vannak tőlünk: Bonoval akár kezet is lehetne fogni, The Edge és Adam pedig folyamatosan az orrunk előtt suhogtatják gitárjaik nyakát, de nem kell meglepődni azon sem, ha Bono egyszer csak „kinyúl” és kedvesen megsimizi a buksinkat. A képpel fantasztikusan jól összehangolt, az 5.1-es hangrendszer technikai vívmányait maximálisan kihasználó, realisztikus hangélmény is megérdemel egy nagy piros pontot. Például amikor Adam közelebb lép hozzánk, felerősödik a basszus, amikor távolabb lép, halkul és amikor Bono kimegy a képből az egyik oldalon, akkor megy utána a hangja is.
Szóval végeredményben meg kell állapítanom, hogy a 3D technika nagyon jó dolog és a minden eddiginél realisztikusabb élményt ígérő marketingszövegek ebből a szempontból cseppet sem hazudnak, hiszen pont azt kapjuk, amit ígérnek: a realitást, a valóságot látjuk és halljuk minden értelemben – még ha ezt paradox módon a szemünk becsapásával érik is el.
Azt mondom, egy ilyen koncertfilmet elsősorban megint csak a fanok tudnak élvezni igazán, nem hinném, hogy a zenekart csak távolabbról ismerőknek nagy élmény lenne Bono csapzott arcába (igen, a koncert végére már elég szarul néz ki) bámulni miközben a hangfalakból tízezerrel ömlenek az ember fejére ezek az amúgy legendás dallamok. Aki pusztán a zenei élmény kedvéért nézne U2 koncertet, annak tökéletesen megteszi bármelyik U2 koncert DVD kiadvány is. (Mondjuk én itt is végig léggitároztam és lábdoboltam az egészet, de hát én különösen súlyos eset vagyok ilyen téren - ezúton is elnézést a mellettem ülő hölgyektől.)
Ez a film főleg a 3D technikáról és mellette persze a U2 koncertek valóságáról is szól. Aki kíváncsi rá, nézze meg, aki nem, az ne. Ha csak a 3D érdekel, akkor inkább az űrállomásos, dínós vagy cápás filmet ajánlom. Ha a zene is, akkor egy korábbi cikkben már leírtam a setlistát, amihez már csak jó szórakozást szeretnék kívánni. Nekem élmény volt, érdekesség, ismét egy jó lehetőség arra, hogy kicsit a kulisszák mögé pillantsak, mert ez engem igenis érdekel. Kívánom, hogy legyen élmény nektek is, ha megnézitek.
A U2 3d koncertfilmjét következő hét péntektől (március 28.) kezdik vetíteni két helyszínen is:
Úgy látszik, Bonóékat (vagy a kiadójukat) elkapta az újramasterelés-láz. Ez nem feltétlenül baj, a studiótechnika 20-25 év alatt sokat fejlődött, a hangmérnökök a nemrég újrakiadott Joshua Tree lemezen is kiváló munkát végeztek. Ezek a régi húsz-huszönöt éves lemezek tényleg friss, modern hangzást kapnak az újramasterelés által. Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyire minősül a rajongói pénztárcák lehúzásának. Amellett, hogy egy ilyen újrakiadás nyilvánvalóan inkább üzleti döntés, mint művészi, én úgy érzem, azért kapunk némi pluszt a mégegyszer kifizetett pénzért. 
A tavalyi év utolsó harmadában jelent meg a U2 PopMart című DVD kiadványa, címéhez méltó giccses-fényes-csilli-villi csomagolásban. 
Ó azok a nyolcvanas évek! Szinte hihetetlen, hogy már 20 év eltelt azóta - hitetlenkedtem, amikor kézbe vettem az általános iskolai 20 éves osztálytalálkozóra invitáló meghívót. De 1987 nem csak emiatt volt emlékezetes év számomra. Ebben az évben jelent meg a U2 The Joshua Tree című albuma is, amely kétségtelenül az egyetemes rocktörténelem meghatározó jelentőségű zenei produktuma. 
A The Joshua Tree hatása megjelenésekor frenetikus volt. Ez a U2 egyetlen olyan albuma, ami az akkori rajongótáboron is messze túl, széles embertömegeket volt képes érzelmileg megérinteni, mégpedig olyan mélységekben, ami igazán ritkán tapasztalható a zene történetében. Listák első helye, grammy díj, hihetelen mértében emelkedő eladási statisztikák, amik gyorsan átlépták az egymilliós határt is, rohamosan növekvő rajongótábor - ez volt, ami kívülről nézve látszott. Belülről nézve pedig nyolc-tíz év kitartó munkája után egyszercsak elkészült ez az ihletett szellemben született album és egy világszinten viszonylag ismeretlen dublini rockzenekar előtt szó szerint kitárult a világ. A lemez piacra kerülése után még Dublinban aludtak el és Amerikában ébredtek fel másnap. Már itt, ezen a ponton, mindent megkaptak, amiért annak idején a '70-es évek második felében elkezdtek zenélni. Szerencsére mindig képesek új és új célokat maguk elé állítani és a mai napig élvezhetjük kivételes tehetségüket - bár a The Joshua Tree albumot a maga nemében sosem voltak és nem is lesznek képesek megismételni. Ilyen lemezből egy banda életében csak egy készülhet. 