Az angol Radiohead hosszú évek alatt szinte megkerülhetetlen tényezővé vált a zenei palettán. Mainstream-nek túl underground, underground-nak túl mainstream alteros zenéjük arra a szintre emelte őket, hogy nevük hallatán úgyszólván mindenki elismerően csettint.
A Music Television hazai foghatóságának hőskorában, 1992 körül ismertem meg az együttest a Creep című slágerrel, melyet az említett csatorna ronggyá játszott. Azért szerettük, mert a fojtott verze után és a refrén előtt Thom Yorke olyan királyul csap háromszor a húrok közé. Emlékszem mindig azt vártuk, mikor jön a grgü, grgü, grgü.
A megalakulása óta a Thom Yorke – ének, gitár, zongora, Colin Greenwood – basszusgitár, vonósok, Phil Selway – ütőhangszerek, Ed O'Brien – ritmusgitár, háttérének, Jonny Greenwood – szólógitár, billentyűsök felállásban játszó csapat a 80-as évek közepén alakult és nevüket a Talking Heads Radio Head című száma után vették fel. A kezdetek nehézségei után, mindjárt a 92-ben kiadott Pablo Honey című első lemezük siker lett, köszönhetően az előbb említett Creep-nek. Az 1995-ös The Bends már a világsikert is meghozta az ötösnek, több zenei szaklap az év lemezének választotta, és hetekig vezették a különböző listákat.
Következő, OK Computer című lemezük Grammy díjat nyert a Legjobb Alternatív Album kategóriában, addigra már lemez- és dollármilliomosok voltak. Ez az album, melynek Karma Police című dalához forgatott klipjében a mi jó Kovács Lajosunk (Argo ugye) menekül egy bazi nagy limuzin elől.
A következő Kid A megint Grammy-t nyert, a kritikusok már nem találtak jelzőket a zenekar dicséretére, az utána kiadott 2001-es Amnesiac és 2003-as Hail To The Lief is nagy sikereket ért el. Ez utóbbi lemezük már megjelenése előtt letölthető volt különböző megosztási pontokról, ami csak előrevetítette a 2007-ben kiadott In Rainbows-szal kavart botrányt, miszerint a zenekar annyi pénzért szerette volna letölthetővé tenni a lemez dalait, amennyit az mindenkinek megért. Ment is a sajtón keresztül az üzengetés a korábbi kiadóval, hogy ez mennyire helyes és hogy alapjában rengetheti meg a zeneipart.
A hosszú bio-, és diszkográfia után essen pár szó a lemezről is. Hogy a EMI kiadó és a zenekar is korrektül emlékezzen meg a házasság hosszú és szép éveiről, kiadásra került ez a válogatás, amelybe tudtommal a zenekarnak beleszólása túl sok nem volt. Az 2003-ig kiadott hat lemezről tartogat jó pár nótát. Azért a jó pár kifejezést használtam, mert vagy négyféle verzióban (cd, dupla cd, négy bakelit, dupla cd + dvd) jelent meg, kinek-kinek pénztárcájához vagy az igényeihez mérve.
Sok tudatosságot az összeválogatott dalok sorrendiségében nem találtam. Maradjunk annyiban, hogy nem időrendi sorrendben lapátolták fel őket a discre, de azt gondolom válogatáslemezről lévén szó ez annyira nem számít. A legnagyobb nóták úgyis itt vannak. Felcsendül a Creep, a Just, a Karma Police, a No Surprises, a The Bends, a Pyramid Song, vagy a Street Spirit, hogy csak kapásból a legnagyobbakat és legismertebbeket említsem.
Nyilván a kiadó még egy utolsó bőrt le akart húzni a bandáról és ez bizonyára sikerül is neki, de ahogy az elmúlt hetek albumlistáira rápillantottam a zenekar sem fog olyan rosszul járni, hiszen elég előkelő helyeken tanyázott a lemez, ami azért sejtetni engedi az eladott példányszámot.
Soha nem tudtam eldönteni, hogy egy válogatás lemez a trú rajongóknak szól e vagy azoknak akik csak úgy éppen ismerik az együttest, de egy soralbummal sem rendelkeznek. Azt hiszem ez az album jó lesz mindkét tábornak, mert fanatikus rajongó a széthallgatott sorlemezek között mindig felteheti a legnagyobb dalokat, aki meg csak ismerkedni akar az együttessel az úgyis ehhez a válogatáshoz fog nyúlni.
Kovács Lajos (Radiohead - Karma Police)
