Igazán rám férne most már egy véres-beles metál lemez, mert mostanában valahogy előtérbe került nálunk az idézőjeles nyáladzás. Mondanom sem kell, hogy Chris Cornell új szólólemeze sem a véres-beles vonalat erősíti. Nyilván tudtam, hogy a grunge korszak koronázatlan királya mire adta a fejét, de aztán a lemez meghallgatása után rájöttem, hogy erre nem lehetett felkészülni. 

Nem tudom van-e ember, akinek Chris Cornell bemutatásra szorul. Ha van, hát röviden annyi, hogy Chris a seattle-i Soundgarden tagjaként a 80-as évek legvégén, és a 90-es évek elején a grunge – mint rockzenei irányzat – legtehetségesebb énekesei közé tartozott. Hangjában ott volt az őserő, minden rockénekes odaadta volna fél életét, hogy olyan hangi adottságai legyenek, mint neki. A Soundgarden aztán a földbe állt és Chris - Rick Rubin megaproducer kérésére - elvállalta a Zack De La Rocha énekes kilépésével árván maradt ex-Rage Against The Machine tagok Audioslave nevű zenekarának énekesi teendőit. Egy überfasza és két közepes lemez után aztán az Audioslave-nek is annyi lett. Bár Cornell-től a szólóalbum nem új keletű dolog – a Scream már a harmadik ilyen -, de ekkora zenei ámokfutást talán egyetlen rockzenei formáció sem követett el még eddig, vagy csak most egy sem jut eszembe.

Hogy Cornell-nek 45 évesen milyen belső hang súgta a fülébe, hogy egy r'n'b-pop  lemezt kell készíteni, tudja a f...om, de egy biztos: a Timbaland – pop zenei körökben – csúcsproducerrel (Madonna, Nelly Furtado, Madonna) készített Scream pont azokat fogja megtalálni, akik egy hatalmasat köpnek a Scream gitárföldhözvágós borítójára.

Egyszerűen nem értem mi volt a terv. Az világos, hogy a Casino Royale című Bond film You Know My Name című dalával a pop világában is ismertségre szert tevő Cornell nem nulla eséllyel indul egy olyan zenei világba, amiben idáig nem mozgott otthonosan, de könyörgöm, milyen bedrogozott marketingcsapat látja olyan rózsaszínben a világot, ahol egy lassan középkorú rockénekest el lehet adni ezen a vonalon. Ha viszont Cornell volt ennyire optimista, akkor ő is olyan, mint a cigány lova: nem vak ez csak vakmerő.

Még ha nem is tudok objektív lenni - hiszen ez a lemezismertető is kamaszkorom kedvenc énekese érdemei mellett íródott, mint r'n'b fanatikusként – az hallatszik, hogy nem minden hangja elhibázott a lemeznek. De ezekhez a kő egyszerű ütemekhez, elektronikus puttyogásokhoz nem lehet hozzászokni. Hiába vannak jó ötletek (Never Far Away, Scream), néhol gitárszerű hangok (Watch Out) és kevés vokális karc (Ground Zero) egyszerűen nálam nem működik az album és mivel háromnál többször egyszerűen képtelen voltam végighallgatni, már nem is fog. Azt meg külön nem értem, hogy ennyire zeneileg minimál dalokat, miért kell néhol öt-hat percig húzni.   

Végezetül pedig egy kérdés. Ha teszem azt ez az album - és akkor most nagyon árnyaltan fogalmazok - nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor merre tovább? Mert kétség ne legyen felőle a Chris Cornell rajongók nagyon nagy része ezután az album után hátat fordít az énekesnek, azt meg egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy annyi új rajongót  szerez, hogy ez az album sikeres legyen.  Ne legyen igazam, de ha ezután a lemez után újból rocklemez jön, szarul fog majd esni Chris-nek, ha hiteltelen rockzenésznek hívják.