A seattle-i Queensryche már tizenegyedik stúdiólemezét adja ki. Feltétel nélkül az 1990-ben kiadott Empire című klasszikus albumukig tudtam rajongani a bandáért, bár kétségtelen, hogy a négy évvel később kiadott The Promised Land sem volt egy rossz lemez. Az viszont tény, hogy nevük a rock hallhatatlanjai között az 1988-ban kiadott Operation: Mindcrime című albummal fog fent maradni. Ugyan 2006-ban megjelent II. rész megpróbálta felébreszteni a mítoszt, de ez véleményem szerint csak halvány pislákolás volt az első részhez képest.
Az utóbbi másfél évtized elég változó minőségű lemezeket termelt ki az énekes-vezér Geoff Tate keze alatt. Az új album azonban minden kétséget kizáróan a jobb albumok között foglal majd helyet, noha klasszikus nem válik belőle. A téma ezúttal koncepciózus, Tate bátyó háborús veteránokkal készített beszélgetései szolgáltatták hozzá az alapot, Vietnámon, Koreán át egészen Irakig.
A borító a maga puritánságával, szürkeségével is jelzi, itt nem lesz semmi vidámkodás, csak a fájdalom hangjai. Tate most is remekül hozza a tőle elvárt szintet, de a Michael Wilton – gitár, Eddie Jackson – basszusgitár, Scott Rockenfield - dob trió is nagyon odatette magát erre az albumra.
A Sliver a maga direktségében robban be. Semmi cicó, bele a közepébe. A rövid dal a maga szóköpködős előadásmódjában némileg meglepetésként hat, de jó nóta. A légiriadót jelző kürtők és helikopterek hangjával kezdő Unafraid mágikusabb, némileg kaotikusabb darab, főleg az alákevert monológok miatt. Bár a refrén nem túl emlékezetes, a gitárjáték kárpótol mindenért. A hármas Hundred Miles Stare féllírai előadásmódja nagyon ül. Kiváló énekdallamok keverednek, lebegő gitártémákkal. Az At 30,000 Ft félakusztikus gitártémái egy keményebb hangvételű dalban folytatódnak, mely hol megnyugszik, hol felerősödik egy kicsit. A következő A Dead Man's Words mélyre hangolt basszustémái gyomroznak nagyon, amire csak ráerősít a lassan továbbgördülő dalszerkezet, bár hat és fél percben kicsit idegörlő a dolog. A hatos The Killer nem öl gyorsan, megfontolt lassú-középtempós gyilkolászás ez, és egy kicsit unalmas is.
A lemez második felét nyitó Middle Of Hell hűvös hangulata, lassan folyó témái jók ugyan, de sem itt, sem több más nótánál nem értem, miért kell ezeket közel hat percig húzni. A klipes If I Were King balladisztikus megközelítése abszolút a bandához közeli, a kórus a refrénben jó ötlet, de én klipnek az ezt követő végre gitárokat vastagon csatasorba állító Man Down!-t tettem volna, még ha több hasonló nóta nincs is a lemezen. A lemezt három lassú folyású nóta zárja. A Remember Me igazán lírai, megrázó szöveggel, az ezt követő Home Again hasonló hangvételű, szép lírai darab, melyben Tate tíz éves kislánya is szerepet kapott, míg a The Voice pátosszal és vonósokkal teli hangjai megfelelő befejezést adnak az egyórás albumnak.
A koncepció minden dicsérete mellett marad hiányérzet a rajongóban. Sok a lassú, balladisztikus dal, amelyek nyílván hangulatilag passzolnak a mondanivalóhoz, mégis csak egy hajszál választja el az albumot attól, hogy bealvás legyen a vége. Tíz perccel kevesebb most több lett volna. Ennek ellenére és régi szép idők emlékére …....
