Az AFM kiadó jóvoltából még megjelenés előtt eljutott hozzánk ez az anyag. Ez itt nem a reklám helye, mindezt csupán azért írom le, mert ugyanaz a germán kiadó vette gondoskodó szárnyai alá ezt az Eden’s Curse névre hallgató „csibét”, mint a mi Dalriadánkat. Márcsak ezért sem érdektelen dolog számunkra ez a Trinity címre keresztelt album, hiszen had tudjuk már, kikkel kapirgál egyazon baromfi-udvarban a mi üdvöskénk.
Nos, fiatal, 2006-os évjáratú csapatról van szó, aki (talán) a legtöbbre vitte idáig közülük, az Pete Newdeck dobos; ő a Lionsheartban, és Paul DiAnno Killersjében püfölte a bőrt ennek előtte. A két „agy” azonban Paul Logue basszer, illetve a névadó-énekes Michael Eden. Országot szándékosan nem említettem, hiszen ahányan vannak annyi felől jöttek. Elképzelhető, hogy az azonos világnézet vonzotta őket egy csapatba, hiszen az Eden’s Curse nyíltan keresztény formáció.
Ez a magyar nyelven Szentháromság címet birtokló album (rövid együttlétük dacára) már a harmadik kinyilatkoztatásuk. Az eggyel előző „természetesen” a Second Coming (Második eljövetel) volt, még előtte a Seven Deadly Sins nevet sütötték el (nem számítanak netán hetedik lemezre?).
Számomra a keresztény rock etalonját – ha már muszáj ebből a felhigult mezőnyből etalont választani – a hajdan volt Petra együttes jelentette. Ők valamifajta olyan derűvel és energiával voltak képesek kommunikálni nézeteiket, hogy (mondjuk) egy marxista egyetemet kitűnőre végzett valakinek is kedve támadt volna „megtérni”, ha hallja zenéjüket. De ezen kívül még vagyunk egy páran, akik szívesen veszik a kemény rock és a keresztény szellemiség összekapcsolását. De...nem biztos, hogy ily módon, ahogy Edenék kapcsolják össze. Nos, ez borzongatóan hűvös, kevés érzelemmel színezett, kicsit félelmetes, szinte okkultista megközelítése a vallásnak. Jellemző, hogy egyik kicsi lányom (pont) a „kötelező” lassú szám intrójánál egyik kedvenc rajzfilmjére asszociált – és arra a részre, ahol az ördög színre lép! Persze, a mesében az ördögöt agyoncsapják, de itten az Édenből nem sikerül kiűzni. Semmi baj, nem vagyok bigott, csak egyszerűen nem tudom összekötni ezt a feelinget, és a keresztény hitet. Olyan, mintha a zacher tortát sóba mártogatva ennénk.
Ismét egy „mesélő” borítóval van dolgunk; elárulja milyen hangulatra számíthatunk. Jézus áll egy csontváz (!) társaságában, a még mellettük lévő alakot én Mózesnek nézem, hacsak nem maga az Öregisten, ha már Szentháromságról van szó. Mindenesetre valami márványféle van a kezében, talán a híres kőtábla vékonyított kiadásával van dolgunk. A három alak pont úgy néz ki, mintha valami különösen vérengző háborúba vonulnának éppen. Az is lehet, hogy a vékonyított kőtábláról pont lemaradt az egyik parancsolat...
A probléma leginkább az, hogy már elég régen létezik egy Queensryche nevű együttes, akik több, mint húsz éve megírták már – többek közt – az Empire, és például az I don’t beleave in love című dalaikat. Nos, a figyelmes hallgató örömmel nyugtázhatja, hogy ezen daloknak legalábbis az instrumentális részei ismét felcsendülnek majd 2011 tavaszán más szerzők tolla által.
Ami ezt a „bűnt” tovább súlyosbítja, az az, hogy a végtelenül színes Queensryche-palettáról Edenék talán ha egy-két féle színnel dolgoznak, és ez egy kissé unalmassá teszi a történetet. A meglehetősen gáz intro után (áriázós hölgy) még kitűnő a címadó dal, de már nem hiszek nekik, mikor ezután azt állítják: „we are saints of tomorrow” Majd érkezik egy vendég duettet énekelni Michael Edennel, és ő nem más – kapaszkodj! – mint James Labrie a Dream Theaterből! A lemez első harmadát a keresztény rockerek esetében nélkülözhetetlen lassú szám zárja (Guardarian Angel), amiről környezetemből azt állították ugyan, hogy nagyon ott van, szerintem rágógumi, de nem bánom, fogadjuk el., mint „slágert”. De sajnos „őutánna” már nehezen vitathatónak érzem azt az állításomat, mely szerint az unalom tengerébe fulladunk ezután. Vagy a Végzet folyóiba (Rivers of Destiny) – ahogy szól az egyik felejthető dal címe. De a végén váratlanul mesterséges légzést kapunk – nem tudom, valakinek kellemes-e a gondolat, de pont – Andi Deristől, aki jó ideje már a Helloweenban énekesként jeleskedik. Igen, ő a másik közreműködő vendég, és nyilván méltó dalt kellett alárakni, ez lett a Black Widow, a Fekete özvegy (és nem „fekete ablak”, amint elsőre ügyesen félreolvastam). Ez meg stílszerűen Helloween-ízűre jött össze, és bár az említett banda legutóbbi albumára aligha fért volna föl egy ilyesmi szerzemény, itt mégis magát az oxigént jelenti. A következő dal címe hiába Jerusalem Sleeps, még ez sem rossz, tehát nem szükséges nekünk is aludni, és a legvégére jön egy kis áll-lezuhanás.
Történt ugyanis, hogy keresztes vitézeink úgy gondolták, illenék megemlékezni a nemrég elhunyt Ronnie-James Dioról. Ehhez a nyolcvanas évekbeli Rock And Roll Childernt porolták le. Gondolná az ember, Úristen, mi lesz ebből – és lőn valami egészen jó! Nem sokat tettek hozzá, talán a hangzás lett teltebb, XXI. századi, de nem is vettek el belőle.
Itt az ucsó bekezdésben megspórolok Attila szerkesztőnek egy e-mail-t, ugyanis el szoktam felejteni leosztályozni a „terméket”, de most nem teszek így. Nos, amit így érintőlegesen említettem: a Queensryche Empire-albuma, és a legutóbbi Helloween, a Seven Sinners, mondjuk „ők” az ötösök. A rosszabb Dio, és a jobb Petra-lemezek a négyesek. Akkor ez az Eden’s Curse sajna nem lehet négyes sem, annak ellenére, hogy kidolgozott, mondhatni szép munka, leszámítva, hogy illett volna harmadik kísérletre valami önállóval előrukkolni. Legyen akkor: 3,5.
