Az egykori Hanoi Rocks-ot tartották a glam-színtéren a Mötley Crue fő riválisának a 80-as évek elején. Ennek a zenekarnak volt énekese Matti Fagerholm, „művésznevén” Michael Monroe. Az anyazenekar megszűnte után, ha kisebb-nagyobb szünetekkel is, de ’87 óta folyamatosan adja ki szólólemezeit. Nincs bennük nagy megfejtés: stabilan hozzák a klasszikus, régivágású rákendrollt (Mötley Crue, Skid Row, Twisted Sister-féle vonalra gondolok), beöltözésekkel, bőrszerkókkal, de azért igyekezve haladni a korral. Ez néha kicsit megmosolyogtató, de azért megvan a hangulata. Teljesen vállalható lett az új album.

Igazából ez a korral haladás egész jól sikerült. Nem szeretem ezt a fajta zenét, de Michael Monroe ezen az albumon egészen emészthetővé tette számomra. Persze itt is ugyanúgy összefolynak a számok, az egyetlen szót/mondatot kiabálunk refrén gyanánt megoldást hosszútávon én továbbra is elfogadhatatlannak tartom. De valahogy sikerült ezt az egész 80 éves világot fogós riffekkel és megfelelő hangzással korszerűvé tenni. Nem mondom, hogy mostantól ez a lemez megy majd éjjel-nappal a lejátszóban, de rosszabbra számítottam.

Az érződik, hogy sok munka van a felvételek mögött, igyekeznek. Az album könnyed dalának szerepére szánt Gone Baby Gone-ban Lucinda Williams country énekesnő a vendégszereplő. Mondjuk egy teljesen egykutya country dal is lett belőle, de legalább törekednek a változatosságra. Az album legjobbja a Debauchery As A Fine Art című dal lett. Ezen szerepel az élő legenda Lemmy Kilmister. Hiába, nem adja akármihez nevét a motoros rock koronázatlan királya. 3 perc, döngölős riffek, árad a tökösség az egész dalból.

Az egységes lendületből a másik húzódalt, a klippes 78-at érzem én is kiemelkedőnek. Túl sok magyaráznivaló nincs rajta, ez valahogy több és jobb lett, mint a többi. A Got Blood még, ami eléggé működött az első hallgatások alkalmával. A refrénje nagyon fogós, de a verse részben is van egy részlet, amire többször visszatekertem. A You’re next (bonus track) kaphatná még meg ezt a titulust, de itt jön az a fránya, egymondatos refrén. „You’re next”, ismételgetve, a végtelenségig. A nyitó Trick Of The Wrist-el szintén ugyanez a problémám.

A többi szám átlagos rákendroll nóták. Így, Hegyaljára készülődvén, az jutott eszembe, hogy tipikusan olyan ez az album, ami ha bármelyik tokaji kocsmában felcsendülne a fesztivál ideje alatt, nagy népszerűségnek örvendene, attól függetlenül, hogy hányan ismerik. Nem találja fel a spanyolviaszt, de eléri a célját. Szórakoztató rock lemez.