Éppenhogy elkezdődött a Guns ’n’ Roses-őrület, amikor már megjelent az első epigonjuk. Mármint a Skid Row-é. Látatlanban nem tettünk volna nagy tétet egy ilyen zenekar sikerére, hiszen úgy gondoltuk, a GNR egyetlen, és megismételhetetlen. A Skid Row nevű csapattól az első nóta, amit hallottam, azt hiszem, az 18 and Life volt. Nos, el kellett ismerni: ha a téma Slashéknek jutott volna eszébe, előkelő helyet foglalt volna el a továbbiakban mindegyik Guns best of-on.
Ily módon, a Skid Row dalnokaként lépett be életünkbe egy kölyökképű, érdekes nevű, erős torkú énekes: Sebastian Bach. Hogy két kutya jó album után ő is, zenekara is eltűnjenek, mint az a bizonyos szürke csacsi...
Ezek után éppen a nagy példaképeknek köszönhetően került vissza a szép nevű énekes látó-, azaz hallókörünkbe. Axel Rose duetteket énekelt vele, a legautentikusabb Guns-utódzenekar, a Velvet Revolver egy időben le kívánta szerződtetni. Slash nyilatkozata szerint a fúzió azért nem valósult meg, mert Sebastian fiú túlságosan Skid Row-s irányba navigálta a zenekart. Az énekes most megjelent lemezét hallgatva kissé hihetetlenül hangzik, hogy olyan egyéniségek, mint az említett Slash, vagy éppen Duff McKagan képtelenek lettek volna e zeneiség ellensúlyozására.
Mert hogy körülbelül elmondom, miről szól ez az album. Mocskos kocsmariffek a második Skid Row album (Slave to the grind) modorában, majd nagy ívvel induló, de gyorsan lekerekített refrének. Nagyjából ez. Mainstream-közeli állapot. Közben aggódva figyeljük a kütyünket, nem ugrott e véletlenül vissza egy, már ezelőtt lejátszott számhoz. Nem rossz lemez, csak unalmas. Tipikus őszi rock-album. És tipikusan amerikai. Dalt kiemelni róla rendkívül nehéz. Azért tegyük!
Az imént közölt „személyleírás” a tizenhárom közül kilenc dal esetében állja meg helyét. Van még három kicsit szirupos líra, melyek közül a Dream Forever cseng még most is fülemben. Ez is olyan, mint a címe, de nem bánom, fogadjuk el, mint elfogadhatót. Igazából az egyetlen dal, ami őszinte mosolygásra késztetett, az a második helyen tanyázó My own worst enemy. Ami nekünk, magyarok számára igazán pikáns, az az, hogy a nóta kifejezetten a The Idoru világát idézi! Persze, nem valószínű, hogy Sebastian hallotta már büszkeségünk valamely munkáját, de reméljük, ez az idő is elérkezik! Szóval maradjunk annyiban, hogy a dal egyszerűen „csak” progresszív. Írhatnám, hogy „még több ilyet”, de nagyon úgy tűnik, hogy ebben az esetben a Legenda infúziós életbentartása volt a cél, minden kockázat félretételével..
Az ehhez asszisztáló zenésztársak viszont – amennyire én meg tudom ítélni – királyok! Egyedülálló módon a szóló-, és basszusgitárt ugyanaz a személy, a mindössze 21 éves Nick Sterling kezeli! (Koncerten nehéz lesz ugyanezt kivitelezni, he-he!.) A bőgő ugyan eléggé „elbújik”, de a gitárszólók szinte önálló zeneműveket képeznek. Érdekes lehetett, amikor az énekes-legenda kezébe nyomott egy Skid Row cd-t az ifjú úrnak, mondván: „te még ekkor nem éltél, de ilyen riffeket kérek”! Bobby Jarzombek dobos Rob Halford mögött is dolgozott már, ennek megfelelően bátor és kreatív. Csak Sebestyénünk hangja amortizálódott kissé az idők folyamán. A kölyökarc maradt.
A kiváló zenésztársaktól függetlenül azonban vagy Skid Row reunion, vagy Velvet Revolver, vagy valami bátor és nagy dobás kéne ide, máskülönben a következő generáció tagjainak a Sebastian Bach név hallatán már nem kettő, csupán egy zenész-zseni fog az eszébe jutni!
Így sajnos fiatalkorunk kedvenc dalnoka olyan lendkerekes autóhoz hasonlít, amely egyre kisebb köröket ír le. A bulikon majd udvariasan meg fogják tapsolni ezeket a dalokat is, Sebastian mosolyogva gyűjti be ezeket a tapsokat, de valójában mindenki az 18 and Lifeot és társait fogja várni. Hallgatás közben az a kérdés motoszkált bennem: vajon, ha eme cd-n főszereplő énekest nem SB-nak hívnák, ugyanezeket a dalok meghallgatnám-e? Nem tudom. Talán.
