A Caliban már túl van a fénykorán, ezt mindenki tudja viszont a srácok szemében még most is ott lobog az a bizonyos tűz, ami a kezdetekor. Próbálják fenn tartani a figyelmet de, már közel sem kíséri olyan felhajtás egy kiadványuk megjelenését, mint egykoron. Már egy jó ideje áttértek egy dallam centrikusabb metalcore vonalra, ami talán annak köszönhető, hogy próbálnak visszakapaszkodni a felső ligába, nem sok sikerrel.

A Say Hello To Tragedy által kitaposott ösvényen kívánnak tovább haladni, ezt bizonyítja a borító, vagy akár a meghívott vendégek névsora is. A már említett előző lemezük sem volt akkora durranás, mint aminek szánták. Nagyobb a füstje, mint a lángja, talán ez a kifejezés volt jellemző rá. Mintha megakadtak volna egy szinten, amin görcsösen próbálnak tovább lépni, de valami mintha mindig visszahúzná őket. Nem tudom a 2007-ben megjelenő The Awakening milyen fogadtatásban részesült, hiszen akkoriban ástam bele jómagam is metalcore-ba így nálam az egy évvel azelőtti The Undying Darkness az etalon, úgy gondolom, hogy az utána elkövetkező kiadványokon mindig ezt a szintet szerették volna megugrani. Manapság minden bokorban találhatunk egy közepes vagy még rosszabb bandát, akik ezt a stílust játsszák, míg régebben „csak” pár banda képviseltette magát az akkor még formálódó színtéren (KSE, AILD, Unearth stb). Talán a már említett színtér mostani helyzete vagy a srácok kiöregedése lehet az oka annak, hogy a Caliban csillaga már korán sem ragyog olyan fényesen, mint egykoron. Az I Am Nemesis nem lett egy rossz lemez, az előzőnél mindenképpen jobb, de ott van, hogy lehetett volna jobb is. „You've gotta be fucking kidding me” mondja ezt Mitch Lucker (Suicide Silence), rajta kívül még Marcus Bischoff ( Heaven Shall Burn), Benny Richter (The Mercury Arc) is szerepelnek a dalban. Szépen felvázolják nekünk mit kapunk az elkövetkező 79 (!) percben. A billentyűk minden eddiginél nagyobb szerepet kapnak a lemezen, talán ezzel is próbáltak újítani.

A Memorial, amihez az első videó is készült, már dallamos éneket is fel tud mutatni. Szerencsére ezzel soha nem volt gondja a srácoknak. Mindig annyit, amennyi kell, és oda ahova (Edge Of Black) így erre nem lehet panasz. A már említett billentyűk használata is jót tett a lemeznek (The Bogey Man), mintha Marta-t kölcsön adta volna a Bleeding Through. A lemez második felében feldolgozásokat kapunk olyan zenekaroktól, mint a Motley Crue, Misfits, Anthrax, és még sokan mások. A tavalyi EP-ről felkerült a Sonne (Rammstein) és a Blinded By Fear (At The Gates). A zenekar most is a jól megszokott panelekkel dolgozik, így aki egy világmegváltó lemezt szeretne hallani az messze kerülje el az I Am Nemesis-t, viszont aki bírta az előző lemezt az nyugodtan tegyen egy próbát ezzel a kiadvánnyal is, mivel ha nem is sokkal, de jobban sikerült mint az elődje.