Hosszú és szövevényes az út ami a The Mars Volta-hoz vezet. A post-hardcore At the Drive-In és a dub-os, elektronikus De Facto bandák 2001-ben fejezték be a ténykedéseiket, hogy aztán a tagok egyik fele (az előd zenekar zeneiségét továbbvivő) Sparta-ban, a másik fele pedig a The Mars Volta-ban folytassa. Nem kérdés melyik lett a nagyobb siker. A Mars Volta olyat hozott a zenébe, amire még nem volt példa. Omar Rodríguez-López idegbeteg gitár témái szolgáltatják az alapot, amire jön Cedric Bixler-Zavala hangja - amit finoman szólva is a “szokni kell” jelzővel szoktak illetni - és a izgalmas történeteket elmesélő szövegei. De ez csak az alap. Ami az igazi különlegességüket adta mindig, az a sok többi réteg, aminek jó részét az a bizonyos „sound manipulation” nevű cucc szolgáltatta. Az agyon effektezett ének csak egy dolog, mellette a sok különleges zaj, zörej és egyéb kacat volt az ami nagyon feldobta a zenét. A zenét, amin érződött, hogy nem kevés kemény drog által keltett élményről szólt. De ha még ez is kevés, akkor megemlíteném, hogy az RHCP-s Flea és John Frusciante is szerepeltek az lemezeken. Ez így nagyon egyben volt. Volt.
Egészen a 2008-as The Bedlam in Goliath-ig bezárólag minden albumuk ezt a sémát követte és mind igazán jó volt. Viszont az Octahedron albumra megváltoztak a dolgok. Rodríguez-López kirúgott pár tagot, mivel a terve szerint a zene lecsupaszítása volt a cél. Az Octahedron így maga lett a katasztrófa. A gitáros által “akusztikus Mars Volta-nak” titulált album annyira lagymatag volt,hogy még a Mars Volta Light név is túlzás lenne. Egyszeri kísérletnek még hagyján lett volna. De három év elteltével, az aktuális Noctourniquet albumnál most kiderült, ezen az úton mennek tovább. Az album mintha az előző folytatása lenne, ami nem is csoda, hiszen Rodríguez-López szerinte egyszerre írta meg a két anyagot. A várakozás oka, hogy Bixler-Zavala-nak majd’ három év kellett a szövegek és az ének összeállításához, ami persze heves viták tárgya is volt kettőjük között. A rajongót persze mit sem érdekelné a zenekar vergődése, amíg jó anyagokkal rukkolnak elő. Csakhogy mint mondtam, nem ez a helyzet. Ebből a csupasz, csöpögős Mars Volta-ból elég lett volna egy album és kész, felejtsék is el. Erre itt van még egy. Első pár hallgatásra még rendben is van a dolog, de aztán hiányzik a régi feeling. Én a komplex, csavaros gitártémák, a pörgős zene, az érdekes koncepció és a sok rétegű sound miatt szeretem a Mars Volta-t, ez viszont nagyon messze van attól, maximum nyomokban tartalmazza a régi dolgokat. Szerintem óriási hibát követtek el ezzel a váltással. Jó a változás, ha az nem ha ilyen szintű leegyszerűsítést jelenti. Ha egy ilyen csapat ledobja magáról a védjegyének szánt dolgokat, akkor az nem a jó irány. A régi albumok hónapokra kellemes szórakozást szolgáltattak a sztorijukkal és a sok hallgatást igénylő muzsikával, ez viszont csak egy pár napos kirándulással ér fel, amiről ráadásul keserű szájízzel jön haza az ember.
Van pár nóta ami a lemez összességét nézve jó, pl a régi tekerős hangulatot idéző Molochwalker, a feelinges The Malkin Jewel, vagy az igen jó énektémákkal rendelkező címadó Noctourniquet és a Zed And Two Naughts, de a nagytöbbség inkább szirupos, néha pedig kifejezetten melankolikus hangulatot áraszt. Ráadásul pontosan az hiányzik, ami az eddigi lemezeket igazi Mars Volta lemezzé tette. A minden nótát átjáró, csak a arra a lemezre jellemző különleges hangulat. A De-Loused in the Comatorium lemezt hallgatva az ember szinte látta maga előtt a történet főszereplőjének, Cerpin Taxt-nak a vízióit, a Bedlam in Goliath-ot hallgatva pedig átjárta az embert az démonidézős hangulat, és Jeruzsálemben érezhette magát a field recording-oknak köszönhetően. Mi maradt ebből mára? Semmi. Csupasz üresség. Kedves Mars Volta, azonnal cibáljatok össze egy régi bandát és tessék értelmes lemezt kiadni, mert ez így 2/5.
