Szégyen ide vagy oda – nekem személy szerint egy hónappal ezelőtt fogalmam sem volt, mi fán terem ez a Foxy (még ha azok nem is a fán teremnek). Hogy miért történt ez így – nagyjából megtaláltam a választ. Nem csupán azért, mert a zenekar első korszakának idején nem tartózkodtam Magyarországon, hanem olyan helyre vetett a sors, ahol (ezek szerint) nem kultiválják az efféle muzsikát. Az ohioi srácokról első benyomás gyanánt azt állapítottam meg: a Túlzások Zenekarának működtetői ők.

Igazság szerint egy ingyenes program-magazin hívta fel rájuk figyelmemet. Az ottani kollega a Queenhez és Meat Loafhoz hasonlította ezt a muzsikát – vélhetőleg inkább a stílusra, mint a minőségre utalva. Igaz, állítólag azzal a célkitűzéssel indultak neki Foxy Shazamék a zenei karriernek, hogy a világ legjobb zenekarává akarnak válni.

Az ihletők sorába én még szívesen beleiktatnám a korai Kisst, és Bon Jovit is. Ez így nem hangzik rosszul. De valami mégis csak hibázik. Ha egy újszülöttnek minden vicc új, akkor ez esetben 106 kilómmal én voltam most ez az újszülött. (Szegény anyám!) Ha új zenekart fedez fel magának a rock fan, mindig reménykedik, mint az egyszeri társ kereső, hogy na most aztán megtalálja az igazit. Ami nem olyan, amit a legjobban szeret, hanem egyszerűen megtalálja magát benne – tökéletesen, sallangmentesen. Persze, ilyen zene nem létezik, ezért mindig csalódás a történet vége. És igenis túlzás, hogy ez az album a következővel veszi kezdetét: Welcome to the Church of RNR! Mindez, ami most következik, lenne a rock and roll temploma? Legfeljebb kápolnája…

…amely több másik, ősi kápolna romjain épült. A fentebb felsorolt „műemlékekhez” való hasonlóság – ha a ’75 és ’85 közötti korszakukat vesszük alapul – stimmel. Megállapíthatnánk, hogy erős ódonszag terjeng, de ez nem igaz, mert ügyesen befújkálták a rnr-templomot Good Charlotte márkájú légfrissítővel. „Ügyesen” – ezen a szón van a hangsúly. Még a 2012-ben, fiatal bandától meglehetősen szokatlan szaxofon-szólókat is belesimították a nagy egészbe. Eszembe jut, amikor egyik munkatársam lehúzott egy gyümölcsízű üdítőt, e dicsérő szavak kíséretében: „hmm…jók voltak a vegyészek!”. Itt pedig jó volt a hangmérnök, jó volt a stúdió.

A Queen-hasonlat szintén kacagtató túlzás. Esetleg a borítón dohányzó fószer – aki nem más, mint Eric Sean Nally énekes -  hasonlít egy kicsit Mercuryra.  A nagy ikon sosem vett volna a szájára ilyen egy soros, maximum négy hangból álló refréneket.

…és akkor itt jön a váratlan fordulat. Ezek az egyszerű kis dallamocskák oly mértékben beletapadnak a dobhártyába, hogy vásárlás, hetes buszon való zötykölődés alatt sem lehet semmilyen fülpiszkálóval kiebrudalni azokat. Idiotisztikus, ha még durvább vagyok: primitív dallamocskák elegye az egész anyag, de ezek segítségével valahogy mégiscsak sikerrel vívják keresztes hadjáratukat ezek a (rock and roll) templomos lovagok – ellenünk.
Az első klippes Holy Touchnak már a kisfilmje is eléggé elcsépelt témát feszeget; tv-prédikátort gúnyolt már a Genesis, az Iron Maiden, vagy a Black Sabbath is. Mégis: van kedvünk még röhögni, lábunkkal dobogni, dúdolászni, boldognak lenni.

Hasonló reakciókat válthat a Forever Together című szerzemény, ami hasonlóan idióta, mint a címe, mégis valahogy jópofa, kedves. De a magamfajta fém-lélek számára inkább a himnikus The Streets lehet a befutó.