Emlékszem még, annak idején bátyámmal a ’legyelpiacon’ vásárolt – természetesen hamis – kazettákon hallgattuk rongyosra a ma is metál alapvetésnek számító Accept himnuszokat. Azóta sok minden történt persze a banda háza táján, Udo jött, Udo ment. ’96 óta semmi aztán beújították Mark Tornillo-t, hogy újra visszakerüljenek a rockzene vérkeringésébe. A jelenlegi felállásban a Stalingrad album a második a sorban. Kicsit vártam, kicsit féltem.
Erősen indulunk, tempós tekerős nóta a Hung, Drawn And Quarted. Jók a riffek, a szólók és a lendület megvan az egész nóta alatt. Aztán szépen rákanyarodunk a címadó dalra. Ez nem olyan gyors, mint az első, de sokkal jobban sikerült darab. Sőt talán az egyik legjobb az albumon. Illetve lenne a legjobb, ha a végén nyakon nem vágnák az egész érzést az orosz himnusz gitárverziójával. Egy erős "húha" után, azért újra felpörögnek, de mindenképp furcsa. Sőt elsőre engem idegesített. Amolyan üresjáratként érkezik két unalmas szerzemény. A Hellfire alatt hallható 2-3 riff miatt éreztem egysíkúnak, míg a Flash To Bang Time ugyan pörgős, de Tornillo rikoltozása néha a fájdalom szintig emelkedik.
A Shadow Soldiers kezdő taktusaival kis megálljt parancsol az album eddigi rohanós stílusának. A középtempós váltás után egy kellemes lüktétésű alkotássá, és egyben szerintem az egész album húzónótájává emelkedik. Semmi emlékezetes nem történik a Revolution alatt, meg egy cím a tracklist-en. Az Against The World megint egy kicsit dallamosabb, ötletesebb. A tempót és a hangerőt ismét lejjebb tekerték faterék, de ez semmit nem von le a Twist Of Fate nóta értékeiből. A The Quick And The Dead megint egy töltelékjellegű megoldás. Gyorsan legyünk túl rajta, ötlet nem kell, csak tépjük a gitárt, aztán jó lesz. Hát nem lett. A zárónóta egy középtempós (öregesebb) téma, sőt a végén, az utolsó két percben teljesen visszavesznek, és egy laza, ám picit bús pengetésbe váltanak. Így simul ki szépen az album EKG-ja, mintegy ötvenegy-két percnyi játék után.
Nagyon hullámzó az egész lemez színvonala, és ez zavaró. Emiatt nem tudtam úgy igazán megszeretni, és egy közepesnél erősebb értékelés már túlzó lenne. Vannak jó momentumok hallgatás közben (azóta is a fülemben van például a 'Battle of Stalingrad' rész), de nem nő fel a régi legendás művek közé.
