Ennek a kritikának végén nem virít majd osztályzat. Magam sem szeretem az olyan sajtótermékeket, melyek súlyos elfogultság okán, vagy netán érdekből magasztalják a puszipajtásokat. Kezdhetném ott, hogy a gitáros Jung Norbert a testvérem gitártanára volt. Sok év múlva pedig feleségem és barátnője cibált mindenféle koncertekre, amelyeken csak az volt a furcsa, hogy mindig ugyanaz a fazon énekelt. (Meg van bocsájtva: én is fél éven belül kétszer megnéztem a Xandriát, ahol nem férfi énekel.) Hol Iron Maidnem, hol ZBB, hol pedig Ego Project vala a zenekar neve. A végén már rutinból jattolt le minden koncert előtt velem a teljes zenekar, a barátkozásból egy interjú is született Kiss Zoltán énekessel.

Így történt, hogy rajongóból szurkolóvá váltam. A drukker pedig tapsikol örömében már akkor is, ha csapatának valamely tagja egyeneset rúg a labdába, így nem alkalmas objektív vélemény formálására. Ráadásul Egoék 11 egyeneset rúgnak a labdába - ennyi dal található a kiegyensúlyozott, a színvonalat végig tartó Puszta ököllel albumon. (Mely, ugye az áprilisi Hammerworld mellékleteként látott holdvilágot)

Ha ezt már így egyszer (vagy tán többször is) leírtam: az Ego Project szerintem a '10-es évek Pokolgépe. Szurkolok, hogy vegyék át méltó szerepüket a fiúk; jelentse munkájuk ugyanazt 2012-ben, mint amit a 'gép dalai jelentettek a rendszerváltás idején. De fájdalom: a két szituáció össze nem hasonlítható - metal-szempontból sem. Lehetett bármilyen kemény a kemény zenészek élete hajdan, az paradicsomi állapotnak számított a mostanihoz képest.

Emlékszem olyan (Gép) bulira, ahol már órával a kezdés előtt a zárt bejáratot látván a tömeg "engedj be, engedj be" skandálással próbálta a rendezőséget jobb belátásra bírni. Miután ez nem sikerült, nemes egyszerűséggel beszakították a kaput. Ekkora őrületet egy mai magyar zenekar koncertjén sem tudok elképzelni. Pedig sokuk jobb, mint az akkori Pokolgép - mint ahogy a mai 'gép is színvonalasabb az egykorinál.

A hasonlatot egyrészt az egyre inkább zászlóvivő szerep, másrészt a zene milyensége miatt használom. Ugyanolyan harapós, agresszív, de a műfaji hagyományok határait egy pillanatra sem átlépő muzsikáról van itt szó. A különbség egyfelől a szövegi koncepcióban lelhető: (szerencsére) nincsenek a húsz éve oly elfogadott, a rocker-élet nehézségeiről szóló gondolatok, maradnak a kis ember vs nagy világ típusú versek. Mindezek nyílt, egyenes, szókimondó módon, puszta ököllel csapnak arcon. Mindnek Beloberk Pisti (amúgy basszusgitáros) az elkövetője. A másik különbség a húsz évvel ezelőtti rokon anyagokénál jóval "metal-barátabb" keverés. Pattogó basszussal, fejet lazán letépő riffeléssel. Az egész gyönyörűségesen simára politúrozva - persze, ami nekünk gyönyörűség, attól a hétköznapi ember a pszichiátrián kötne ki.

De a helyzetek különbsége ellenére mégis azt mondom: aki a mai ifjoncok közül kíváncsi rá, milyen volt anno a Pokolgép-életérzés, annak tessék, itt van ez az album! Valamit kéne a dalokról...Nos, a műfaj íratlan szabályai szerint ahogy kell, gyorsabb tételek, és középtempók adogatják egymásnak a staféta-botot, még nem az egész beletorkollik a Pár sör és pár barát lírájába. No nem kell megijedni, ez sem önfeledt, bulizós dalocska, csupán egy kis lassulás ami a zenét illeti, a szöveg viszont továbbra is kutya kemény.

Az anyag ezen kívüli, döntő hányada pedig egységes, nehéz kiemelni bármit is. Már egy ideje koncert-sláger Az utolsó ember, a Legyen elég és az Ego. De társultak még a triumvirátushoz ígéretes nóták, mint például a Tízperces bálvány, az Aréna, amely tulajdonképpen a címadó (refrén utolsó sor), vagy a Megkopott zenész. Ütősek, eltaláltak a refrének - mit írhatnék még?

A cd végén pedig öt nótának az angol verziója is megjelenítődik. Itt ismét a szurkolásé a főszerep, hogy valami külföldi menedzser-bácsi hallja már meg, a k életbe! Ha már a mai Magyarországon nem lehet Pokolgép módra robbantani. Hajrá, Ego!