Hogy láthatjuk-e még valaha az eredeti felállású Black Sabbathot, arra nem egyszerű válaszolni. Ozzy mindenesetre logikus módját választotta annak, hogy kiengesztelje az anyazenekar meghiúsult turnéja miatt (érthető módon) csalódott rajongókat. Így lett a hónapokkal előre elkelt és vissza nem váltott Sabbath koncertbelépőkből „kárpótlási jegy”.

A kárpótlásról a vendégzenekarok sajnos nem igazán gondoskodtak. Ahhoz képest, hogy Ausztria mennyire nem elhanyagolható zenei piac, rock / metal műfajban alig képes önálló értéket felmutatni. Én legalábbis egy kezemen meg tudnám számolni az igazán jó bandáikat, de még a vállalhatókat hozzájuk véve se volna túl terjedelmes a lista. Az Alkbottle produkciója ellenben a rangos eseménytől függetlenül is nehezen minősíthető. Teljesen fazontalan, szedett-vetett társaság prezentált itt valami elképesztően kezdetlegeset és stílustalant – pop-punknak is olcsót és bazárit –, élén egy harsány, ripacskodó frontemberrel. A már ekkor szép számú közönség viszont a tenyerükből evett, ami igen sokat elárul a helyiek ízlésvilágáról és igényszintjéről...

Van abban valami sorsszerűség, hogy Zakk Wylde, noha (legalábbis jelenleg) nem tagja Ozzy csapatának, időről időre mégis felbukkan az öreg oldalán. Az amúgy is állandóan turnézó Black Label Societyt nem volt nagy lelemény megnyerni az ügynek, azt azonban fel nem foghatom, hogyan lehetett a bulijukat ilyen halk és széteső sounddal tönkre vágni. A szigorú kiállású négyesen persze nem múlott semmi, ők becsülettel eljátszották, amit kellett, de a hangcuccból érkező duruzsolás több volt, mint kiábrándító. Csak tetézte a bajt, hogy Zakk ebbe a rövid programba sem átallott beiktatni gitárszóló ürügyén egy maratoni hosszúságú és abszolút fölösleges húrtépdesést. Ennek a negyede is bőven elég lett volna, úgy biztosan sort lehetett volna keríteni még egy nótára – bár ekkorra már tulajdonképpen mindegy volt, mert a hangulatom odaveszett.

Egy olyan egyéniség, mint Ozzy még a fenti előzmények után is vissza tudja hozni az ember életkedvét. Azok eleve garantáltan jól szórakoznak, akik pusztán a színpadi akcióját figyelik. Emberünk totyog, ugrál, locsolja az első sorokat, miközben szemlátomást jól is érzi magát ettől. Énekteljesítménye megint külön kérdés. A hangjára persze most is bőven raktak effektet, olykor bizony többet is a kelleténél, és még így is hallhatóan megbicsaklott, félrecsúszott időnként. De hát ő ettől még egy roppant szeretni való figura, akit mi már csak ilyennek szeretünk, ezen az estén különben is formában volt, én legalábbis (egyes korábbi alkalmakkal szemben) most nem észleltem nála semmi kínosat.

A műsor a Bark At The Moonnal startolt, és a nagyérdemű – mondanom sem kell – már ekkor meg volt véve. Azt ugye jól tudjuk, hogy az Ozzy anyagok közül az egyik legkimagaslóbb mindmáig a Blizzard Of Ozz, így aztán az első blokkban már csak erről a korongról válogatott a „nagyfater” a szintén alapmű The Ultimate Sin húzónótáján, a Shot In The Darkon kívül. Ez utóbbi vezetett át a Black Sabbath-féle Rat Saladbe, amelyet kísérőzenészek szólóval is megspékeltek, és amely alatt az énekes kicsit kifújhatta magát (voltaképp ez is volt a cél). Gus G gitáros önálló villanása lényegesen kidolgozottabb, s ezért értékelhetőbb volt, mint Wylde öncélú hősködése, a pálmát azonban nálam Tommy Clufetos dobos vitte el őserejű és irdatlanul húzós játékával.

És itt következett a tényleges fájdalomdíj-része a show-nak. Blasko bőgős balra el, a régi harcostárs Geezer Butler és Slash mint különleges vendég bevonult, és jött az Iron Man, az N.I.B., meg a Warpigs, majd a Faries Wear Boots alatt Zakk váltotta a görögöt és a cilinderest. Mellesleg utóbbit figyelni, ahogy Sabbath dalokat játszik, hát az nem akármilyen kultúrtörténeti csemege volt! Az estét záró gálaelőadásra (Paranoid, mi más is lehetne?..) persze valamennyi muzsikus visszajött, addig meg az Ozzy által jegyzett dalokból került még terítékre néhány remek. Röviden összefoglalva ennyi a történet.

No de mi mást is lehetne hozzáfűzni? Talán azt, hogy ha én állítottam volna össze a programot, akkor Slash mostani szólóbandáját is meghívtam volna ebbe a csomagba. Úgy alighanem a förtelmes helyi előbandát is megússzuk. Ha viszont a realitás talaján maradunk, akkor csupa klasszikus, vagy egyenesen műfajteremtő és definiáló szám hangzott el illusztris zenészgárdával, hibátlan hangzással. (Meg egy-két kimaradt favorittal, ahogy az ilyenkor lenni szokott: én személy szerint egy Goodbye To Romance-nek, egy No More Tearsnek vagy az újabb eresztésből egy Let Me Hear You Screamnek örültem volna még.) Az idősebbeknek – akik közül néhányan láthatták is az eredeti legendát anno – nosztalgikus pillanatokat hozott a buli, a fiatalabbaknak meg törileckét...

„...És éjszaka van, ha nem süt a nap”, hogy banalitások terén feltegyük az i-re a pontot...

A képek nem a helyszínen készültek.