Jó szokásomhoz híven minden meghirdetett zenekarba belehallgatok, nehogy lemaradjak valami érdekesről, esetleg pótolhatatlanról, mint az első Isis vagy Mastodon buli. Miután túlestem az ismerkedésen, örömmel konstatáltam, hogy ez a leicestershire-i ötös igazán magas színvonalon nyomja az instrumentális poszt-rockot.

A Dürerben nagy happening zajlott ezen a vasárnap estén, mivel a svéd Nasum is éppen aznap adta a nagyteremben a koncertjét a Black Breath társaságában. Írtam már róla korábban, de ismét megteszem: hatalmas boldogság, hogy bekerültünk végre a turnék vérkeringésébe, Budapest komoly célponttá vált. Persze kell ehhez az olyan sokat látott, a színteret jól ismerő és hiteles arcokból álló brigád, mint az ex-Skalar, jelenleg Phoenix Music Hungary.

Amíg várakoztam a Maybeshewill-re sikerült megnéznem immár harmadik alkalommal a Black Breath-et. Az első találkozásom a zenekarral kellően emlékezetesre és parádésra sikeredett, ez a buli viszont a brutális hangzásáról marad majd emlékezetes számomra, ezt megelőzően így őket nem hallottam megdörrenni, mint ezen az estén. Ha már lehetőséget kaptam, még gyorsan belenéztem a Nasumba, míg a kisteremben a szerelési munkálatok folytak a színpadon. Egy szót tudnék rá írni: Brutális.

Míg a barátaim taccsra vágták hallójárataikat és idegrendszerüket a nagyteremben, én a kisteremben meghúztam magam a terem közepén és végignéztem, hogy az ángélusok mennyire képesek visszaadni lemezeik hangulatát.
Az igen fiatal arcokból álló brigád a rájuk szabott egy- másfél órában csakis öregbítette a stílus hírnevét és sajátjukat is. Igazán profi produkcióval rukkoltak ki és a közönség is, amely teljesen megtöltötte a kistermet, roppant lelkes volt, hatalmas ovációval fogadták a dalokat. A 2011-es I Was Here For A Moment, Then I Was Gone című lemezükről több dalt is hallottam, a többit sajnos nem igazán ismertem még fel, hiszen friss az élményem a zenekarral. Fennállásuk hatodik évét tapossák a srácok, de diszkográfiájukat nézve igen termékenyek és a kezdeti súlyosabb hangzást lassan eltolták az elektronikusabb, emocionálisabb irányba.

Nekem mindkét verzió tetszik, de tagadhatatlanul jobban szeretem a súlyos témákat. A színtér ontja magából a hasonszőrű csapatok tucatjait, ezen a téren a hazai zenekarok is igen versenyképesek, de én azért egy kicsit már unom. Így vasárnap esti kikapcsolódásnak a Maybeshewill tökéletes volt és a zenekar is maximálisan kitett magért, de nehéz már újat, mást mutatni ebben a műfajban. Az elmúlt évek során láttam rengeteg instrumentális poszt-rock zenekart, és lassan úgy érzem, az egész összeállt egy nagy masszává. A dalok szerkezete, a hangzás, a stílust jól felismerhetővé és szerethetővé varázsoló melankolikusabb és súlyosabb részek váltakozása nullává redukálja a meglepetésfaktort. Enélkül pedig kiszámítható és unalmas lesz lassan, legalábbis nekem ez a véleményem.

Ettől függetlenül a Maybeshewill egy érett, profi és nagyon szerethető dalokat készítő zenekar, de semmi több. A Neurosis ül a trónon, az Isis utáni üresedés betöltetlen, viszont a Red Sparowes, Russian Circles, Caspian, God Is An Astronaut vonalon hatalmas a forgalom. Ebből a hallgatók profitálnak ugyan a legtöbbet, de kérdés, ennyi zenekart meddig képes eltartani ez a színtér.

A novemberi Caspian bulit nagyon várom, remélem hatalmas sikert aratnak a srácok és tömött teremben játszhatnak, ők az abszolút favoritjaim a jelenlegi mezőnyben, de aztán már valami brutálisabbra vágyom. A Converge majd pont megteszi. A lehetőségért köszönet a Phoenixnek!

A képek nem a helyszínen készültek és a zenekar Facebook oldalán találtuk őket.