Tulajdonképpen egyetlen gondolattal is tudnám jellemezni a Vicius Rumors nevű San Fransiscoba valósi power metal bandát és új lemezét – de nem ússzátok meg ennyivel! Tehát: a néhány órája megjelent Electric Punishment a true metal híveinek kötelező hallgatmány, de underground, progresszív vagy folk szövődményben szenvedő rocker polgártársak orra elé nyugodtan kitehetjük a „hallgatni tilos” KRESZ-táblát. Nem túl valószínű, hogy Viciuosék valaha kémiai Nobel-díjat fognak kapni, de ha mégis, azt a spanyolviasz feltalálásával fogják kiérdemelni. Meg talán egy eredetiség, kísérletező kedv elleni oltóanyag saját magukon való sikeres alkalmazásáért.

A Brian Allen énekes által vezetett kompánia kicsit olyan, mint az utánjátszó mozik: a legnagyobb klasszikusok által megunt kliséket porolják le, keltik új életre – ez a mesterségük, és ne tagadjuk, hogy ehhez nagyon értenek! Mint az olyan hegedűs, akinek hangszerére egyetlen húr van felfűzve, de abból, amit lehet, azt maximálisan kihozza.

A VR-rel idáig az volt a bajom, hogy amit csinált, azt profi módon csinálta, de valahogy nem volt fogós. A Soldiers of the night és társ-slágerei nem taglóztak le annyira, még élőben sem, inkább Brian éppen őrülni készülő horror-bohócra hajazó előadásmódja tett ilyesmit velem. Az Electric Punishment hallatán viszont elkezdtem gondolkodni a május 20-ai budapesti bulijukat illetően.

Első hallásra három nóta akadt be – nem tudom eldönteni, ez kevés avagy elég egy dobásra? A címadó dallal Brianék beálltak ugyan azok sorába, akik komoly jogdíjakkal tartoznak egy bizonyos Tony Iomminak az Iron Man kezdőriffjének finom lenyúlásáért. Ettől függetlenül gyönyörű málházós tétellel van dolgunk. A szörnyű című Escape from Hell viszont tényleg gyönyörű, hiszen személyében egy fél-balladáról értekezhetünk. A Together We Unit pedig egy himnikus tétel – ha valami végre fogós, akkor ez az!

Olyan harmadik hallgatás körül csatlakozott a nyájba a Metallica jobb perceit idéző nyitószám, az I am the gun, a korai Maiden eresztés Black X List a második helyen, és a (bevallottan is) Kiss-feldolgozás, az utolsó Strange Ways. A maradék négy nóta egyelőre nem hagyott mély nyomokat bennem, kivéve a libabőröztető sikolyokat a D Blockban, melyek túlélése után nem lehet kétségünk: Brian Allen nem csak a szakma legnagyobb arcai, hanem legautentikusabb hangjai közé is tartozik.

Említést érdemel még a ritka szép keverése az anyagnak – kellemesen pattogó basszussal van dolgunk, a gitárok sem nyerítenek, hanem inkább bársonyosan sötét tónust kapott az egész holmi.