Bármilyen hihetetlennek tűnik, a címsorban szereplő névsor ebben a formában sem teljes, „csupán” Pünkösdhétfőn a Club 202-ben általunk látott-hallott zenekarok felsorolását foglalja magában. Ilyenkor felvetül a kérdés – mint ahogy sok beszélgetőpartneremben felmerült – szükségünk van-e tengerikígyó hosszúságú rock-programokra, avagy a kevesebb több volna-e? Jelen helyzetben két turné találkozott össze Budapesten (a Vicious Rumorsé és a Circle II Circle-é előzenekarostúl, mindenesetül), és mindez kiegészült három hazai zenekar műsorával. (Helloween) tök jó, hogy az állampolgár „egyet fizet, kettőt kap”! Azonban kevésbé lélekemelő a „főfogás” (Vicious Rumors) esti 11 órás kezdési időpontját szemlélve belegondolni a másnapi felelősségteljes(nek szánt) munkanapba. És mivel nem két-három éve feltűnt tinibandák fesztiváljáról van szó, talán nem voltunk egyedül a gyermekvigyázás megszervezésének problémakörével sem.
Így történhetett, hogy harmadik útitársunk a lelkiismeret-furdalás volt, amiért lekéstük két honfitársunk fellépését – Ozirisz, Power -, sőt, odaértünkkor már a brit Iron Knights szántotta a színpadot. 20-25 ember mustrálta őket a színpad elől, és még páran az ülőhelyekről – délután négy lévén ebből még nem lehetett leszűrni: a többség a „Marathonokra” voksol, avagy az „úgy hallgattam volna még” érzésekkel való távozásra a „rövid” bulik tekintetében.
A Vas Lovagok duzzadó önbizalommal vetették magukat a harcba, mintha az említett nézőszám legalább százszorosának muzsikálnák kellemes kis power metal zenéjüket. Eszembe jutott, hogy amikor egy ismerősömnek bejátszottam a fellépők egyikének valamelyik dalát, megkérdezte: mindegyik heavy metal banda ugyanazt a zenét játssza, mint az Iron Maiden? Én pedig a kérdésen megbotránkozva kiselőadást rögtönöztem rengetegféle irányzatról, sokféleségről…nos, ha ez az illető úgy dönt: eljön velünk, az Iron Knights programját már nehezebben tudtam volna kimagyarázni.
Sokat filózni nem volt időm, mert következett az egyik olyan attrakció, amely miatt úgy döntöttem: ha Pünkösdhétfő, akkor Club 202. A kanadai The Order of Chaos Amanda nevű énekesnőét – a négy fiúval együtt (!) – már a Lillian Axe/Hellstar hasonló módon megrendezett közös buliján szívembe zártam. Kicsit izgultam az akkori extravagáns előadásmód, azaz Amanda enyhén (?) erotikus mozgáskultúrája végett – feleségem nyilván megjegyezte volna: „áhá, ezért kellett ennyire sietni”! Akkor azután magyarázkodhattam volna mindenfajta művészetekről, zene szeretetéről.
A hazájában már tankcsapdai népszerűségnek örvendő csapat énekesnője ezúttal (szerencsémre) dívásabbra, „visszafogottabbra” vette a figurát – bár ezen visszafogottságot látva jó néhány gyengébb idegzetű polgártárs szívroham következtében fetrenghetett volna a helyszínen (ahogy Amanda fetrengett időnként a deszkákon). De általában csak fel s alá rohangált, mint egy megkergült kis óvodás, a zsinórokban majd elesve, miközben elképesztő hangtartományáról tett tanúbizonyságot. Ja, hogy a zenéről is valamit. Power és thrash határmezsgyéjén lépdelő valami. Engem személy szerint most is a Sexwitch EP két dala fogott meg: a címadó és a Victim of Circumstance. Ha ez az irány marad, akkor hamarosan eljön az idő, amikor már nem csupán értetlenkedve kérdezzük egymástól: „ezek” miért nem világsztárok még?
„Magyarokról vagy jót, vagy semmit”. Igenis, hogy szívesen hallgattam volna a 15 éves Demonlord kemény alapokra „felnyalt”, mégis dallamos muzsikáját – kivéve itt és kivéve most, jó pár nagyon erős előadás közé beékelve. Ráadásul a kanadaiak után, akiknek mindössze fél óra jutott, hogy meggyőzzék a magyarságot, sokkal könnyebben elcsíphető honfitársaink egy órával nyújtották az amúgy is későn véget érni akaró programot. Pedig jó volt a muzsika, és az összekötőszövegek nem különben – mégis ilyesfajta gondolatok cikáztak bennem, sajnálom!
Azt is sajnálom, hogy a francia Eternal Flight programja nem hagyott különösebben mély nyomokat bennem, sőt, így öt nap elteltével semmire sem emlékszem belőle. Annak ellenére, hogy csupán alkoholmentes sört és energia-italt fogyasztottam az est folyamán.
Honfitársaik, a három évtizede működő Nightmare muzsikáját már sokkal érdekesebbnek találtam. Szinti-harmóniákra pakolt kemény röffenések, második hallás után a zenekarral együtt énekelhető instadt refrének, jó hangulatú, profi előadás egy Dio-alteregó énekessel. Valószínű, ő is tudatában volt a hasonlóságnak, mivel mozdulatai sok-sok, a nem régiben elhunyt Mester által prezentált koncert megtekintéséről tanúskodtak. Szerencsére az utánozhatatlan Hangot nem próbálta utánozni, hiszen az ilyesminek sosincs jó vége (lsd.: Jorn Lande). Ami egy kicsit zavart most is, más esetben is, az a gépről bedobott harmónia – olyan nagy probléma egy billentyűs szerződtetésével a produkciót 100%-osan hitelessé tenni?
És most már tényleg az egyik főfogás! És most már tényleg valamiféle koncert-feeling! A Circle II Circle program első dalának, az Edge of Thornsnak billentyű-introját vastaps kíséri, a refrént végre üvölti a körülbelül fél háznyira felszaporodott nép (talán megvan az 51 %-os többség, ami a magyar választási törvényeket figyelembe véve azt jelenti: megszavazták, kellenek a Titanic-filmet játékidő szempontjából három-négyszeresen is megalázó bulik).
Ahogy ígérték, valóban a kereken két évtizede napvilágra jött, az előbb említett dallal megegyező című Savatage-albumot jöttek megjáratni a fiúk – azon a jogon, hogy az énekes Zak Stevens korábban e bandát erősítette. Az aktívan végigélt nap hatására az „öregedés” jelei kezdtek mutatkozni rajtam, talán ezért nem pipálgattam magamban a tracklist-et, de az biztos, hogy a lemezen található dalok döntő többsége itt volt. Még kedvencem, a Follow me is. A végére azután befért két vadi új Circle-himnusz: a 2013-as album nyitódala, a Diamond Blade, illetve a címadó Seasons will fall. Mindennek köszönhető, hogy (aki számára ez eddig nem lett volna elég világos) még jobban feltűnt a hasonlóság (azonosság…) a Savatage és a Circle II Circle világa közt. Az ily módon kialakult mélyen melankolikus légkört az egyes „fejezetek” közti geggekkel, kommunikációval próbálták oldani a tagok. A végén még a Maiden-féle Troopert is megkaptuk Henning Wanner billentyűs előadásában.
Bár eléggé leamortizálódtunk a program végére, ellentmondásos módon egy „pro” érv ugrott be nekem az ultra-rock-marathonokkal kapcsolatban: jelen esetben a Vicious Rumors kompromisszumokat nem ismerő zúzdája remekül kompenzálta a másik főzenekar lebegősebb mivoltát. Ráadásul rock-történeti kuriózum tanúivá válhattunk: a meg nem nevezett családi problémákkal birkózó Brian Allain énekes helyett a konkurens Hellstartól kölcsönkért James Rivera tekergette gondosan ujjai közé a mikrofon-zsinórt. Igaz, korábban már ő is (mint oly sokan) felénekelt egy Vicious-lemezt.
A friss album első két dalával – I’m the gun, Black X List – parancsoltak nekünk szigorú ébresztőt, illetve az első hat nótát egyben lezúzták! Köztük volt a Mr. Miracle, amiben jól meg is énekeltettek minket. A Don’t wait for me nóta valószínűleg a ’95-ben autóbaleset következtében eltávozott énekes, Carl Albert tiszteletére került elő, vagy csak azért, mert kiváló szerzemény – konferálás hiányában ezt már sose tudjuk meg.
Miután sz@rrá zúztak minket, lazítottak kicsit a gyeplőn. Másik frontember beugrását minden más esetben gagyinak tartottam volna, de Rivera egy olyan nagy formátumú fazon, akiből nincs még egy a földön! Még a pezsgővedelés is jól állt neki – „szakadtsága” végett kezében idegen testnek ható kristálypoharát két dalt között rendre ránk emelte, akárcsak Mága Zoltán az újévi koncert plakátján. A talán egy kivételtől eltekintve nem az ő érájában íródott dalokat totális átéléssel nyújtotta át nekünk – a saját hangján, nem betévedve semmilyen zsákutcába. A friss ropogós Electric Punishment címadója (és legjobbja) is új köntöst kapott ezáltal, olyan csinosat, hogy önfeledten énekeltük Riverával: electric punishment – I still need you!
Ami kifogásolni valót találhatnék az előadásban az az, hogy már annak első részében ellőtték Geoff Thorpeék (alapító-gitáros) a puskapor nagy részét. A végére már kevés maradt, vagy pedig mi voltunk már fáradtak… úgy fél egy felé. Az ezt követő munkanapomról inkább majd máskor, vagy pedig meséljek el helyettem főnökeim és az ügyfeleim!
Köszönet a lehetőségért a Hammer Concerts-nek. A képek az ő Facebook oldalukról vannak.
