„Egyél tehénszart. Tízmilliárd légy nem tévedhet” – ez az örök graffitis igazság jutott eszembe, amikor először hallgattam végig a HIM idei új lemezét és szórtam ki a lejátszóból félúton, aztán rá pár hétre olvastam, hogy 20 ezer eladott lemezzel az első héten az USA-ban a Billboard 15. helyén nyitott. Az április 29-én megjelent, a banda nyolcadik nagylemezével ezért megkíséreltem egy újabb kört futni. Ezt az élményemet hadd osszam meg veletek.
De sajnos akárhányszor futottam neki, teljes kört soha nem sikerült futni. Komolyan, egyszer sem tudtam egyben végighallgatni az egész albumot – pedig nem túl hosszú. Legalábbis az alapverzió harminchét perce nem túl acélos, de a mindenféle bónusz és fanpack edition-ökkel – amik a régi jól ismert slágereket tartalmaznak – összesen hetvenkét percre lehet húzni a kínt. Szóval a Könnyek a (magnó)szalagon (a fiatalabbak keressen rá a google-n a magnószalagra, régen volt egy ilyen találmány) a Ville Valo által definiált love metált hozzák, mint az előző albumokon. Annyi különbséggel, hogy a riffek valamivel keményebben dörrennek meg, mint korábban, ugyanakkor a gitárszólók erőtlenek és ötlet nélküliek.
A szövegvilág is követi a hagyományokat, persze mitől is lenne más, hiszen Valo írja őket továbbra is. Tehát szerelem-fájdalom-könny-halál. Nagyjából ennyi, de ami jobban zavar, hogy Valo 36 évesen is ugyanazt a hangszínét használja, mint 20 évesen – ami szerintem azért gázos egy kicsit. Az rendben van, hogy tinik zabálták/zabálják, de talán testidegen egy majd’ negyven éves embertől, hogy így picsogjon.
A teljesség igénye nélkül néhány momentumot azért kiemelnék a lemezről. Jöjjön mindjárt a címadó Tears On Tape, ami talán a legnyálasabb dal a lemezen, a többi mellé én fel se nagyon tettem volna, nemhogy zászlóshajót csinálni belőle, és a videóklipről nem is beszéltünk még :
De azért vannak jobb dalok is, noha egyik sem lesz az év nótája, de az albumon szereplő többi dalhoz képest jobban kidomborodik ezekben, hogy mégiscsak rock (esetleg metál) zenét játszó bandáról van szó. Az I Will Be The End Of You vagy a Hearts At War ilyen dalok. Lendületes és dallamosan fülbemászó, és itt a Ville hangja sem kerget ki a világból. Egy sokkal lassabb tempójú dal, ami lemez végén bukkan fel, a W.L.S.T.D. (When Love Starts to Die), amiben végre (!) a frontember egy egészen más hangját használja, igaz nagyon mély bariton az, de talán az hitelesebb lenne hosszú távon. Nem mellesleg a dal sem rossz, bár természetesen ez is belehal a HIM-es klisékbe, ahogyan a többi, itt nem említett dal is.
Összességében ez nem metál album (hiába a love metal definíció), legfeljebb hard-rock, és nagyon sokat küzdöttem a lemezzel. Mert minden utálatom ellenére, amit a zenekar felé táplálok, megpróbáltam pártatlanul meghallgatni. De még mindig úgy érzem, hogy az emo-korszakot a HIM-nek köszönhetjük, és ez a nyolcadik lemez sem volt hajlandó szakítani azzal, hogy a tinik kezébe zsilettpengét adva nekiálljanak a csuklójukon az ereket szeletelni az albumot hallgatva. Szóval ugyanarról az ötletről nyolcadszor is ugyanaz bőrt húzza le a HIM. Amíg veszik a népek, nekik ez elég, de nekünk nem.
