Először olyan címet akartam adni a FEZEN befejező napjának, ami arra utal, hogy valami elképesztően meleg volt egész nap. Aztán időközben meggondoltam magam, de ennek jó oka van, erről később (nem, nincs köze semmiféle párteseményhez). Szóval a hőség már-már kibírhatatlan volt napközben, a városi hőmérő 38°C-ot mutatott és ugyan a kolesz, ahol laktam, egy kilencemeletes panel, szóval ott sem volt túlságosan barátságos a klíma, de nem igazán akartam elindulni az első programokra. Ami a Nagyszínpadot illeti fél öttől kezdett a Depresszió, igen nehéz feladat lehetett bemozdítani a közönséget.

Azért mondom, hogy lehetett, mert az elejére nem értem oda a már említett hőség miatt. Nagyjából háromnegyed órával a kezdés után érkeztem meg, és rögtön a barátságosabb VIP sátorba vágtam magam és onnan néztem a koncertet. A nagy meleg ellenére nagyon sokan voltak a nézőtéren és egészen aktívak is voltak. Volt a szokásos ugrós játék, a szokásos jó bulit hozta le a Depi. Talán tavaly is ilyen melegben játszottak, ha jól emlékszem, tehát igazából már volt ebben gyakorlatuk.

Fél hétkor még mindig 34 fok környékén járt a hőmérő higanyszála, amikor megérkezett a finn Amorphis. Én meg rögtön az első dalnál voltam kénytelen tiplizni a Blind Myself interjú miatt. Így az első húsz perc kiesett, majd a setlist.fm-ről kiderül, hogy mi volt. Az biztos, hogy az új lemezről jó pár nótát nyomtak: a The Wanderer, a Hopeless Days, Nightbird's Song. Amikor egy-egy dal végén a kezek a magasba lendültek, akkor tűnt fel, hogy mi az a narancsszínű szalag az emberek kezén. Nézek körbe, és szinte minden kezén az van: FEZEN szombati jegy. Akkor esett le, hogy ezek az emberek mind csak egy napra jöttek, egy banda kedvéért. Igen, a Deep Purple miatt! Az idő előrehaladtával a közönség átlagéletkora is szépen nőtt. Az idősebb korosztály igyekezett időben elfoglalni a helyét, a tökéletes helyet.  Így elég jópofa volt látni, hogy amikor az Amorphis a régi kedvencekért, a kilencvenes évek death/doom metal-jához nyúlt (On Rich And Poor, Into Hiding) és a torokhang jött, akkor a 60-as korosztály kissé kikerekedett szemmel figyelt, sőt amikor Tomi Joutsen elkezdte pörgetni hosszú raszta haját, az látszott rajtuk, hogy ilyet még nem láttak. Mondjuk Ian Gillian-nek nem lenne mit így pörgetni. A két ráadásnóta az Into Hiding és a House Of Sleep volt, utóbbinak a szövegét annyira nem vágta a magyar publikum, szóval ez annyira nem sült el jól. Ettől függetlenül jó bulit nyomtak és úgy látszott rajtuk is, hogy ők is elégedettek. Én azon már kevésbé, hogy az előre leegyeztetett interjút lemondták, kizárólag a szervezők kaptak pár kérdésnyi időt a zenekartól. Fáradtak és nyűgösek voltak, nem volt kedvük épp a Wacken-ről jöttek stb. A FEZEN által készített interjút itt olvashatjátok el.

A koncert után átgaloppoztam a FEZEN Csarnokba a Blind Myself fellépésébe belenézni. negyven percet hallgattam őket, addig is elhangzott jó pár kedvenc az Négyszögölről. Jól esett egyet zúzni, tombolni. Mondjuk volt, aki ezt megint túlzásba vitte… Persze tudom, hogy aki koncertre jár, az erre számít, meg hogy „ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács”, de ez most nem ez a kategória volt. Ezt a gondolatot majd egy másik cikkben bontom ki… Régebbi nóták is előkerültek, sőt még vonatozás is volt (OMG!) a Gőzös-ös nótájukra.

Negyedórás csúszással indul a Nagyszínpadon a rock legenda, a Deep Purple műsora, mert a sor vége még az utcán volt a kiírás szerinti időpontban. Én ennyi embert még egy helyen nem láttam a FEZEN-en! Fogalmam nincs, hogy mennyien lehettünk, de a MÁV Előre pályája teljes hosszában és szélességében tele volt emberrel. Idősek, fiatalok és gyerekek együtt várták a generációkon átívelő rockzenét képviselő Deep Purple-t. Tele energiával, s ami még fontosabb, szívvel-lélekkel nyomták végig a közel másfél órájukat. Minden kötelező sláger megvolt és bár munkásságukat annyira nem ismerem (nekem inkább a Pink Floyd van meg), de őszinte csodálattal néztem végig, hogy mennyire vérprofin teszik a dolgukat. Még most is borsózik a karom, amikor visszaemlékszem, hogy milyen az, amikor több ezer ember egyszerre énekli a Smoke On The Water-t. Eszméletlenül jó hangzott! Csúcskategóriás koncertélmény volt, amivel e FEZEN a magyarországi fesztiválok között megint ugrott egy szintet!

Az est, a Nagyszínpad és a fesztivál záróakkordja az Edda Művek volt, aki megörökölte a Deep Purple közönségét, így még mindig rengetegen voltak a küzdőtéren. Ezt többször meg is köszönte szépen Pataki „Véreim” Attila. Elég hosszú koncertet nyomtak, majdnem fél egyig tartott. Nem, nem néztem végig ám, hanem Csarnok és a Media Markt sátor között sétálva sikerült ezt megállapítani.

A FEZEN Csarnokban a Subscribe játszott RATM-t, mint tavaly, csak akkor egy korábbi napon. Hatalmas sikerük volt most is, ment a zúzás, pörgés és ugrálás ezerrel. Valószínűleg az előző évi visszajelzések miatt került a műsor egy frekventáltabb időbe. Aztán a Gépház-ba vettem az irány, ahol az 1000 foké és a Don Gatto-é volt a főszerep. A szekszárdi láncfűrészes HC alakulat másfél-két perces darabkákban zúdította rá a népre gondolatait. Tiszta őrültek ezek a srácok, de mennyire hiteles, amikor ilyen szívből jön a hardcore – vááá! Őrület!

Tizenegy órától a Doghitters műsorába szerettem volna belenézni, de azt a hőséget, párát és izzadságszagot már nem nagyon lehetett elviselni. Másrészről pedig nagyon szarul is szóltak, egy kukkot se lehetett érteni.

Így baktattam át a Media Markt sátorba (az Edda még mindig játszott…), ahol éjféltől a Vad Fruttiké volt a pálya. Persze ők is csúsztak egy kicsit, recsegett-ropogott valami szett a színpadon. Néhány dalt meghallgattam tőlük, nagyon jók, és mennyire imádják őket, az elképesztő! Nem maradtam végig, mert készen voltam már a korábbi napok miatt, szóval így ért véget nekem a FEZEN 2013.

Elképesztő négy napon vagyunk túl, több mint 120 koncert, rengeteg stílusban, de azért a főszerep a rock- és metalzenéé volt, és ennek mi nagyon is örülünk! Minden szinten fejlődött a fesztivál tavalyhoz képest, és mást nem tudok mondani, hogy abba ne hagyjátok ezt a irányt, csak így tovább!