A Catharsis az 1990-es évek hardcore / punk színterének egyik meghatározó zenekara volt. Ebben egyértelműen közrejátszott a dalszövegeikben megfogalmazott radikális világnézet is. Ez nyilván sokaknál csapta és csapja ki ma is a biztosítékot, ám jelentőségüket és hitelességüket az sem vitathatja el tőlük, aki történetesen nem ért egyet az üzenetükkel. A csapat idén, több mint tíz évnyi hallgatás után, visszatért. Most viszont már egy alaposan átalakult színtérnek kell megmutatnia – zeneileg és mondanivalóban, hozzáállásban egyaránt –, milyen is az irányzat eredeti, zsigeri dühe. Európának a nyáron adtak ízelítőt mindebből egy viszonylag rövid turné keretében, amelyből Magyarország sem maradhatott ki. A budapesti koncert előtt beszélgettünk az énekes-frontember Briannel, a banda szellemi vezérével.
Jöjjön mindjárt a legelején egy sajátságos élménybeszámoló a budapesti (és az azt megelőző varsói) koncert előtti napokból! Már csak annak hangsúlyozásaként is, hogy a Catharsis – elsősorban interjúalanyunk – tevékenysége mennyire nem korlátozódik pusztán a zenélésre...
Brian: Stoppal leutaztam Szerbiába, hogy anarchista harcostársaimmal találkozzak Belgrádban és Újvidéken, akik ott szervezkednek. Segítettem őket a munkájukban, aztán vonattal utaztam vissza Budapestre. Pont időben érkeztem, mert a buszunk már készen állt az indulásra Varsóba. Ide Európába még a turné kezdete előtt pár nappal lendültem át, hogy előadást tarthassak Prágában, utána meg a Fluff Festen is volt egy hasonló szereplésem a fellépésünket megelőző napon. Igyekszem ebben a politikai szerepkörben is hozzátenni a magamét, amikor csak tehetem. Belgrádban egy anarchista központnak számító foglaltház volt a helyszín. Újvidéken szintén. Mondjuk úgy, a zenélés számomra mellékes tevékenység, „főállásban” anarchista író és szervező vagyok. Arról az antikapitalista küzdelemről beszéltem, amely jelenleg zajlik világszerte: Tunéziában, Egyiptomban, Törökországban, Brazíliában, sőt, az Államokban is, csak nálunk kisebb léptékű a folyamat. Beszéltem azokról a lehetőségekről is, amelyeket ebben a küzdelemben látok. Tavaly ősszel Európában, főként nyugaton töltöttem két hónapot és minden este más városban tartottam előadást. Most is ugyanezt csináltam.
Ezek szerint az európai mozgalmakat erősebbnek látod az amerikaiaknál?
Brian: Ez országonként változó. Amit Szerbiában láttam, az a maga nemében egyedülálló. Azokban a városokban a srácokat nagyon lelkesíti, hogy teret nyernek. Az Államokban néhol egészen elenyésző az anarchista tevékenység. A lélekszámhoz mérten mindenütt változó, mindenesetre a nemzetközi kapcsolatok szerepét igen fontosnak tartom abban, hogy párbeszéd alakulhasson ki.
Nyilván nem véletlen, hogy egy kalap alá veszed a különböző földrészeken és országokban történő eseményeket. Mindegyiket ugyanazokra az okokra, háttérjelenségekre vezetnéd vissza?
Brian: A kiváltó okok mások és mások. Az alapvető indítéknak azonban a kapitalizmus globalizációját tartom, amely mindannyiunkat ugyanannak a piacnak a részeivé tesz. Ez a piac pedig egyre ingadozóbb és így egyre nehezebb megmaradni egy állásban vagy egy gazdaságilag biztonságos helyzetben. Egyre többen sodródnak a szakadék felé és Tunéziában nem csak a szegények lázadtak fel, de a középosztálybeliek is ráébredtek, hogy van a sorsukban valami közös. Kirobbant a lázadás Tunéziában, onnan átterjedt Egyiptomra, majd Spanyolországra, hatással volt Görögországra – az Államokban meg szavajárásává vált az embereknek, hogy „harcolj úgy, mint az egyiptomiak”, mert a gazdasági problémák mindenütt ugyanazok. Érdekes volt a törökországi és brazíliai tiltakozásokat is látni a nyáron, mert ennek a két országnak gazdaságilag erősödnie kellett volna, míg az Egyesült Államokat és a világ más részeit is (lásd ugye Görögországot) visszavetette a recesszió. Törökországnak gazdaságilag csodát kellett volna tennie, Brazília pedig profitált az amerikai válságból, hiszen csaknem minden befektető odatódult. Én ezekben a tüntetésekben már nem is azt látom, hogy az emberek egy jobban működő kapitalizmusban reménykednek, hanem azt, hogy azért vonulnak az utcára, mert a kapitalizmus, még ha nagyon jól is működik, senkinek a szükségleteit nem képes kielégíteni. Láttam azt a videót, amelyben egy brazil nő fejti ki, miért nem megy majd ki a VB-re. Levelezésben voltunk a brazíliai harcostársainkkal és a crimethink.com oldalon nemrég közzé is tettünk dolgokat, amelyeket a brazíliai felkelés résztvevői meséltek. Voltaképp ők hívták fel a figyelmünket ennek a nőnek a VB-ről szóló videójára.
A foci és a politika összefonódása nem csak Brazíliában érzékelhető...
Brian: Na igen. Kétezer évvel ezelőtt az ókori Rómában a császárok úgy akarták az ellenőrzésük alatt tartani a népet, hogy kenyeret és cirkuszi játékokat adtak neki. A mai hatalom viszont, legalábbis az Egyesült Államokban, úgy tűnik, már nem tud kenyérre áldozni és abban bízik, hogy a cirkusszal is beérjük. Számomra az volt az érdekes, hogy Egyiptomban és Törökországban az ultrák is részt vesznek a küzdelemben. Amikor kitört az egyiptomi forradalom, a harcokban mindenütt az ultrák jártak az élen. Egyedül nekik volt ugyanis tapasztalatuk abban, hogyan küzdjenek meg a rendőrökkel. Szóval akár politikailag elkötelezett szurkolók is játszhatnak meghatározó szerepet az átalakulásban. Ott vannak persze a szélsőjobbos és fasiszta futball-huligánok is, főleg Európa bizonyos térségeiben, de mondjuk a németeknél vagy az olaszoknál nagyon tetszik, ahogy az emberek a stadionokban próbálnak fellépni ellenük. Ezt roppant fontos dolognak tartom.
Most viszont térjünk rá a Catharsis dolgaira! Mennyire volt egyszerű ismét összehozni a tagságot? Hogyan zajlott le az újjáalakulás?
Brian: Nos, az emberek régóta kérték, hogy álljunk össze újra. Úgy gondolom, mindannyian akartuk ezt, de szükségünk volt hozzá némi időre. Ami engem illet, a zenei pályám vége felé járok. Nemrég töltöttem be a negyvenet és felnőttként egészen másmilyen életet élek már. Jó olyan felnőttek körében lenni, akiknek tetszik, amit csinálunk és szerencsére a tegnapi bulin sem mi voltunk a legidősebbek... De úgy érzem, a punk mozgalom valahogy kevésbé politikus és kevésbé izgalmas, mint amilyen fiatalabb koromban volt. Most még egyszer feldobjuk a labdát a színtérnek, mielőtt elkezdenék mással foglalkozni. Ugyanakkor kitüntető érzés újra játszani ezeket a dalokat a barátaimmal.
Zenészként talán Alexei Rodriguez dobos a legaktívabb közületek. Játszott például a Prong „Carved Into Stone” albumán, amely az egyik legnagyobb kedvencem tőlük. Tagja még a Prongnak?
Brian: Időnként játszik még velük, ahogy nem sokkal ez előtt a turnénk előtt is tette. Szerintem próbálja úgy alakítani az életét, hogy jó apja lehessen a kislányának. Komoly kihívás ez. Sok olyan dolog van, amit profi zenészként nehéz csinálni az Egyesült Államokban. A profi zenészeket vagy általában a melósokat nálunk kutyába sem veszik. Amikor arról beszélgettünk, hogy ki adja majd ezt az interjút, ő azt mondta, nem neki kellene adnia, mivel csak azért zenél, mert annyira imádja. Szívesen feladná, hogy a lányával lehessen, de ez a szenvedélye.
Még mielőtt megtörtént volna a tényleges újbóli összeállás, ismét kiadtátok a Catharsis teljes munkásságát, méghozzá egybegyűjtve, bakelit formátumban.
Brian: Igen, és csaknem az utolsó példányig el is fogyott az egész, kivéve azt a pár darabot, amely nálam van otthon. Azok a zenekar példányai. Nem vagyunk eladásra berendezkedve, mint valami lemezcég. Sőt, kifejezetten szervezetlenül működünk, főleg ami a kiadói tevékenységet illeti...
Mi a helyzet a másik formációddal, a From The Depths-szel, amellyel szintén jártál nálunk három éve? Pihenőn van vagy végleg leállt?
Brian: Az a banda valószínűleg megszűnik. A legutolsó fellépésünk annyira jól sikerült, hogy mindannyian azt mondtuk, ezt már úgysem fogjuk túlszárnyalni, szóval talán itt kellene befejeznünk. Otthon játszottunk. Elfoglaltuk a legnagyobb üresen álló épületet a városunkban és meg is vetettük ott a lábunkat arra a huszonnégy órára, amíg valóságos fegyveres roham nem érte az épületet. A belvárosban lezárták a főutcát, az épületre rátört egy páncélozott harckocsi és jöttek gépfegyveresek is. Volt ott minden... Senki nem sebesült meg, de akit letartóztattak, annak ijesztő volt a dolog. A legtöbben meg tudtunk lépni, az énekesünket viszont elkapták. Bejelentettük, hogy aznap este segélykoncert lesz és sikerült őt kihoznunk röviddel a buli előtt. A koncertről együtt özönlöttek be a városba az anarchisták egyetlen fekete masszaként, hogy megmutassák, nem félünk. Aztán amikor visszajöttünk a segélykoncertre, ráébredtünk, hogy bár nem terveztünk fellépést aznap estére, mégis mindenki ott volt a From The Depths-ből. Úgy döntöttünk, eljátszunk néhány számot. A barátaink meg mind ott álltak még a fekete zászlókkal... Tökéletes volt az egész! Arra a néhány pillanatra a punk vált egy kis részévé az ellenállásnak, nem pedig az ellenállás vált egy kis részévé a punknak.
Az eddig elmondottak fényében hogyan látod a punk jövőjét?
Brian: Nem is tudom... Érdekes kérdés... Ne is hallgasson rám senki, hiszen már öreg vagyok! Amikor tizenhat voltam és punkot hallgattam, magam is azt mondtam volna: „Ki nem szarja le, mit ugat a punkról egy negyvenéves fószer?! Nem érdekel!” Szóval a tizenhat évesekre figyelj, ne rám!.. De komolyra fordítva a szót, szerintem a punk volt az a tér, amelyben a „Csináld magad!” eszme el tudott terjedni, hiszen az 1980-as és 90-es években a „Csináld magad!” még forradalmi eszmének számított. A legtöbben ultra-kommersz bandákat hallgattak és a tévét bámulták. Az a gondolat, hogy ők is megvalósíthatják a saját művészetüket, nem volt szokványos. 2013-ban viszont, amikor mindenkinek van okos telefonja, amikor mindenki videókat készít vele és fellövi azokat a Youtube-ra, minden „Csináld magad!” jellegű – csak éppen rossz értelemben! Mindannyian magunk tudjuk csinálni, miközben a kapitalizmus színjátékának vagyunk a részei ezáltal. Mindez pedig azzal jár, hogy a punk semmi olyat nem nyújt, ami struktúrájában eltérne a társadalom többi szegmensétől. Ez kihívás elé állítja a punkot, amelyet az a veszély fenyeget, hogy pusztán egy zenei stílus lesz, minden különleges, a többi stílusétól különböző tartalom nélkül. Ha ez megtörténik, akkor természetesen a művészet más formájával fogok foglalkozni, amelyben kihívást és fenyegető erőt érzek. De addig talán maradt még a punknak néhány éve. Meglátjuk...
Te is hallhattál már arról, hogy „East Punk Memories” címmel film készült a régi magyar punk mozgalomról annak néhány egykori vezéregyéniségével és egyben túlélőjével. Nyilván a nyugati punkról is vannak dokumentumfilmek. Tudnál ilyet ajánlani?
Brian: Valóban létezik egy sor angol és amerikai film a korai punk történetéről. Nem is tudom, melyiket ajánlanám. Legyen talán az angol The Day The Country Died, bár az irányzat története gazdagabb annál, hogy egy film keretein belül át lehessen tekinteni. Viszont igazán kíváncsi lennék egy kelet-európai filmre, amely a kommunizmussal szembeni ellenállásról szól. Ugyanakkor nagyon fontos megérteni, hogy a punk az 1980-as években mind a kommunizmussal, mind a kapitalizmussal szembeni ellenállás formájaként jelent meg.
A most következő kérdést lényegében már megválaszoltad, de azért mégis feltenném. Rendszeresen új anyagokkal jelentkező és koncertező zenekarként vagy inkább csak időszakosan működik majd a Catharsis?
Brian: Nem tudjuk, mit hoz a jövő. A zenekar több tagjának is vannak már gyermekei, ami maximális felelősséggel jár a zenélés mellett. A régi időkben a banda volt számunkra az első, minden egyéb csak másodlagos lehetett. Ma már ez így nem működne. Nem láthatunk a jövőbe, de minden koncertünkön úgy fogunk játszani, mintha az utolsó bulinkat nyomnánk.
A mostani fellépések jól sikerültek eddig?
Brian: Jó érzéseink vannak ezekkel kapcsolatban és úgy látszik, másoknak is sokat jelentettek. Talán nem játszottunk annyira feszesen, amennyire szerettünk volna, de a szellemiség száz százalékig ott volt.
Márpedig egy valódi punk bandánál a szellemiség a legfontosabb.
Brian: Így van. Ha más zenekarokat nézek, számomra ez az egyetlen, ami számít.
Amikor 2010-ben jártál Budapesten a From The Depths-szel, ironizáltunk egyet a világvégén, pontosabban azon, ahogyan az ún. tömegkultúra foglalkozott a kérdéssel. A világunk továbbra is megvan (már amennyire...), ám egyre több jel utal arra, hogy az uralkodó világrend nem tartható már fenn túl sokáig. Na de mi következik utána?
Brian: Egyre több az olyan ember, akiknek semmi okuk nincs rá, hogy higgyenek a képviseleti demokráciában vagy a kapitalizmusban, mert nem biztosítja, hogy a saját kezükben legyen az életük. Ugyanakkor sok esetben módot ad a túlélésre. A dologban az a veszélyes, hogy két választási lehetőség egyikét kínálja. Az emberek megpróbálhatják megvédeni a kiváltságaikat, ami lényegében a fasizmushoz vezet. Olyan zárt közösségek jönnek így létre, amelyeknek a tagjai mindenféle előnyöket élveznek azokkal szemben, akiket szolgasorba juttattak, száműztek vagy bebörtönöztek. Ennek látjuk most a különböző verzióit szerte a világon. Az Egyesült Államokban és Magyarországon is. A másik út viszont az, ha felismerjük, mi a közös bennünk: az igény egy másféle élet iránt. Ez igenis lehetséges. Hihetetlen lehetőség rejlik benne, csak tudnunk kell élni vele, mert ha mi nem használjuk ki, akkor biztosak lehetünk abban, hogy mások fogják. Ők pedig nem a mi érdekeinket képviselik majd...
Mi újság a CrimethInc. kiadó háza táján? Milyen új kiadványaitok vannak?
Brian: Épp az idén jelentettünk meg egy új könyvet „Contradictionary” címmel. Amit a turnéra hoztunk belőle, az már az első két buli napján elfogyott, úgyhogy ma estére nem maradt belőle. De több más projekten is dolgozunk, sőt aktívabbak vagyunk, mint valaha. Van egy új podcastünk, amelyen kéthetente lövünk fel friss dolgokat. Nekem igazából nincs semmi dolgom vele, de nagyon klassz. A jövő évre is vannak már terveink és projektjeink!..
Melyek a fő terveid és céljaid zenészként, illetve politikai aktivistaként?
Brian: Politikai aktivistaként vagy efféleként a kapitalizmussal szembeni ellenállás lehetőségét szeretném megmutatni anarchista szemszögből: a hatalom vízszintes elosztásával, lehetőséget adva az embereknek a szükségleteik kielégítésére és arra, hogy megvédjék magukat a gazdasággal szemben. Oly módon, hogy mindenkinek nagyobb szabadsága legyen. A bandával pedig mindig azon vagyunk, hogy a célponthoz képest messzebbre fókuszáljunk. Ha csak egy koncert az, amire törekszünk, akkor távolabbra tekintünk annál: megmutatjuk az egymáshoz való viszonyulásnak egy másféle módját. Olyan teret hozunk létre, amelyben az emberek másképpen érintkeznek, amelyben kimutatják az érzelmeiket és őszintén viselkednek. Olyan teret, amely kihívást jelent és kiragad bennünket abból a mindennapi elidegenedésből, amelyben az életünket éljük... Engem ez inspirál a zenélésre. Na meg az, hogy legyen egy olyan kis terünk, amelyben a punk újra az ellenállásról szól. Legalábbis egy estére...
http://www.facebook.com/CatharsisOfficial
http://crimethinc.com
