A Five Finger Death Punch idén látta elérkezettnek az időt arra, hogy maximálisan beépüljön a köztudatba, slágeres, modern, de mégis ütős amerikai metáljával. Azt jóideje tudjuk, hogy a The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell című korong kétrészesnek készült, mert a csapat nem szerette volna, hogy egy dal is lemaradjon a sok elkészült közül. Ezt már a Stone Sour is eljátszotta egyszer, ott a második rész gyengébb kivitel volt, ráadásul 5FDP a nyáron kiadott első résszel igencsak magasra tette a lécet.

Azt viszont tudjuk, hogy a zeneipar nemcsak szakmai alapokon, hanem legalább ennyire (ha nem kétszer ennyire) gazdasági alapokon is működik, így abszolút nem meglepetés, hogy ez a második korong gyengébb az elődjénél. Nemcsak a vendégénekesek hiányának okán, hanem azért is mert pár erősebb dalt leszámítva olyanok kerültek fel erre a lemezre, melyek nem ütnek akkorát.

De akkor miért nem egy lemezt adtak ki a legjobb dalokkal? Vetődik fel rögtön a kérdés. Hát valószínűleg azért, mert a zenekart körülvevő managereket sem a hülyék közül szalasztották. Az világosan látszik, hogy a Disturbed pihenője okán felszabadult egy rés az amerikai piacon ebből a fajta zenéből, a Five Finger Death Punch pedig Bátory Zoltán révén rendelkezik egy nagyon erős dalszerzői képességekkel bíró zenésszel, így aztán nyáron ki lehetett adni egy bombasztikus lemezt, amit novemberben meg lehet fejelni még eggyel, a zenekar iránti érdeklődést pedig folyamatosan fent lehet tartani, ráadásul annak idejét legalább egy fél évvel ki is lehet tolni. És itt kanyarodunk vissza oda, hogy a  zeneipar gazdasági alapokon is működik.

Még mielőtt valakiben felvetődne, hogy ezt kritikának szántam, hát nem, ez teljesen normális egy bizonyos ismertségi szint fölött. Azonban, hogy a zenei teljesítményről is essen szó: ennek a második résznek is ugyanazok az erényei, mint az elsőnek, azaz Báthory Zoltán falszaggató riffjei viszik a prímet, Ivan Moody pedig hozza a  megadallamos éneket, talán most kiszámíthatóbban, mint az első részen és most több a balladisztikus nóta is.

Ettől függetlenül a nyitó Here To Die-Weight Beneath My Sin duó betonbiztosan alapoz, a klippes Battle Born nagy sláger lesz, csakúgy Cradle To The Grave, a Matter Of Time aprít rendesen, a Cold című lassút már hallottuk tőlük párszor, csakúgy mint a Let This Go-t. A végén a House Of The Rising Sun feldolgozásért viszont jár a piros pont.

Összességében sem csalódás ez a második album, noha, ha elsőnek jött volna ki, valószínűleg azért nem lenne akkora a lelkesedés. Együtt a kettő azonban biztosan az év legjobb modern metál albuma, ehhez kétség sem férhet.