Én bírom a 5FDP-ot. Leginkább nem vagyok rá büszke, kapok itt a szerkesztőségében is érte hideget-meleget. De ez van. Félreértés ne essék, nem vagyok vak/süket, tudom, hogy meddig ér a zenéjük, ismerem minden hibájukat, megtéríteni sem akarok senkit, nem tolom fullba a kretént, de ezzel együtt jól elvagyok velük. Többé-kevésbé. Mondjuk az 2020-as F8 lemezzel kevésbé, mert az kimondottan szar lett. De azóta sem telt el több idő, mint azt megelőző lemezek előtt, pedig két éve pont azon sírt a szám, hogy nem kéne ilyen sűrűn magukból kivetni az új lemezeket.
De tudjuk, hogy az elmúlt két év nem olyan volt, mint azok a korábbi két évek. Koncertezés nélkül volt idő rendesen dalokat írni, kimunkálni, simára csiszolni azokat. És ugyan tévképzeteim nem voltak, hogy a 5FDP újraszerkeszti a metalról alkotott képünket, ők egyfajta muzsikát tudnak csinálni, csak van amikor összeáll kerek egésszé, valamikor meg rohadtul nem. Szinte szűzen értem az új albumhoz, talán a Times Like These dalt hallgattam meg párszor korábban - ez tetszett, de ezen kívül még van bő háromnegyed óra a lemezből, lessük meg hát, hogy mit dobott a gép a banda kilencedik lemeze, az AfterLife kapcsán.
A legfontosabb változás a banda életében az előző album óta, hogy a Jason Hook elhagyta a bandát és helyére az akkori turné során beugró Andy James kapott végleges állást a gitárosi posztra. Hogy ez mennyire változtatta meg a banda belső dinamikáját, azt nem tudom, de ami az F8-tel szemben első két hallgatásra egyértelmű vált az AfterLife esetében, hogy itt tényleg igény volt arra, hogy csak azok a dalok kerültek fel a lemezre, ami tényleg kész állapotban voltak. Nyilván a zenekar nem tud, nem akar meghasonulni, jönnek az emberkedő, alakoskodó nóták is, mint Roll Dem Bones, vagy a IOU, de nem ezek maradnak hangsúlyosak a lemezen, könnyedén el lehet ezeket felejteni. Ezek oké ott vannak, továbblökik az album hangulatát, de lassabb nóták viszik a hátán az új kiadványt.
Egyre inkább passzol a Ivan Moody-ra az a kabát, amikor nem az egész világ seggét szeretné egymaga széjjel rúgni, hanem negyven fölött inkább azokról a belső harcairól, vívódásairól "beszél", amit egy hasonszőrű, de nem világsztár arc is megél, hogy nem könnyű megküzdeni az embernek a saját démonjaival. És persze látjuk, hogy az a kötéltánc nem könnyű egy zenekarnak, amikor a régi rajongók a dühös világ torkát átharapó tételeket várják, de egy negyven pluszos faszi már nem itt tart (jobb esetben) és nem tud könnyen erről újra és újra dalokat írni. Másrészt szerintem hitelesebb is, ha egy banda akkor és arról ír zenét, ahol épp életkorban tart, ezt a rajongóknak is kellene valahogy követni...de hát, nem egyszerű ez a rockszakma..
A filozofálás után vissza az AfterLife lemezhez. Annak is leginkább a második feléhez. Az első részét egyrészt már kitolták kislemezek formájában, másrészt a hangulatban nem is hozza a "B oldal" szintjét. Régen nem hallottam ennyire konzisztens Five Finger Death Punch albumot, mint az AfterLife, és ennek a lemez második része a legfőbb letéteményese. Hangulatos, szívig hatoló balladák, a Gold Gutter taposása jó helyen oldja a kínt, hogy a záró The End csorgásával szépen lecsendesedjen a lemez.
Szerintem most kijött a lépés a 5FDP-nak, de akkor is kezeljük helyén a kiadványt: tudom, hogy AfterLife sem találja fel újra a kereket, de ez az új lemez sokkal szebben mutat az életműben, mint az előző három lemez közül bármelyik, különös tekintettel az F8-re, vagy a Got Your Six-re, és ennek fényében a korábbi lemezeiket kellene inkább lepontozni, mint ezt fel. Erős közepes, mert a banda nem fog ennél többet kicsavarni magából és továbbra sem kerül feljebbi polcra, mint ahol eddig is volt, de ha felém repül egy 5FDP koncertjegy, nem ugrom el, mert az még mindig hatalmas élmény, mert ők élőben az igazán erősek.
