„Ha kicsi a tét, a kedvem sötét” – mondta egy Terence Hill által alakított karakter valamilyen bunyózós-kártyázós filmalkotásban. Franc tudja, mi volt a neve, lehet, hogy senki, mindenesetre valóságban létező alakként buzgott volna vére a 2014-es Iced Earth lemez kijöttét megelőző időszakban. A 2011-es Dystopia album után még a legfanyalgóbbak is arra az álláspontra jutottak:  a 2008-as fagypont (The Crucible of Man) után végre megindult az olvadás. Vagyis – más hasonlattal élve – az Iced Earth helyzete a Plagues of Babylon kijöttekor felszállni készülő óriásgépéhez hasonlított, melyről most fog eldőlni: a szürke anyaföldön fogja-e végezni, és megmaradt darabjai a klisé-múzeum elfeledett tárgyai közt lesznek kiállítva, vagy pedig ismét Dark Saga-i magasságokba emelkedik?

Persze, lehet, hogy túl sokat néztem a Nat Geo repülőgép-katasztrófás sorozatát, azért e metafora, mindenesetre vegyük úgy: a repcsi még mindig a kifutópályán vesztegel. Nem, semmiképpen nem történt a 2008-ashoz hasonló katasztrófa a Plagues of Babylon által! Sőt, nagyon is szerethető, jó dalokkal megáldott alkotásról van szó!

A címadót, mely az egyik promó is volt egyben, ahogy egyre többször hallom, egyre erősebben kedvelem. A másik előrehozottat, az Among the Living Deadet pedig tipikus koncertnótának érzem; remélem, a februári magyar bulin sem spórolják ki a programból (miért tennék?). A Resistance sláger a javából: fogós refrén, és az Iced-től szokatlan egyszerűség. Ahogy múlik az idő, kezd az az érzés hatalmába keríteni, hogy a floridai fiúk lassan megtanulnak refréneket írni! Az If I Could see you aranybevonatú ballada, még a Peacemaker bátor vállalkozás, új vizekre evezés!

Ezektől függetlenül van némi hasfájásom az albummal kapcsolatban. Legfontosabb elkeseredett kérdésem akként szól, hogy vajon miért „bolondulnak meg” időről-időre az „öreg” bandák? Legutóbb az Avenged Sevenfoldal történt hasonló, amikor a fél zenetörténelmet beillesztették új albumukra. Az Iced Earth – a már megszokott J. Priest és prog bevágások mellett - „csupán” néhány ős-maidenes panellel próbálkozott, de olyan szinten, hogy a lassú betéteknél kifejezetten hiányoltam a narrátori hangot: „today is born the seventh one” (utalás a hetedik Iron Maiden album címadó dalára). A The End? mintha a brit oroszlánok Killers lemezének barázdái közül ugrott volna elő. A már szóba került Among the Living Dead pedig a Powerslave (szintén Maiden) világát idézi meg tökéletesen.

Ilyenkor nem is érzi az ember olyan borzasztóan nagy sztereotípiának azt a felvetést, hogy „van az Iron Maiden, a többi heavy metal banda meg őket majmolja”. Az Iced Earth – némi Judas-beütést eltekintve – oly jól megvolt a saját kis világában, valahol egyenlő távolságra a thrash és a power metal közt, az univerzum egy kitöltetlen terében lebegve – miért kellett ezt a képet szétrombolni?

Arra jutottam, a biztonság miatt kopíroznak még az öregek is. Metallicát, Maident fénymásolni, ha a történelemkönyv lapjaira nem is elég, a pillanatnyi sikerhez éppen jó. Jon Schafferék pedig most próbálnak az élbolyhoz felkapaszkodni. Ismét. Legalább saját munkásságukat is értékelik azáltal, hogy a címadó dal enyhén hasonlít az előző lemez címadójához (a Dystopiahoz).

A következő, ami zavar, az a töltelék-dalok eléggé nagy aránya. Aki véletlenül szereti az ilyeneket (de könyörgöm, kicsoda?), az már az előző albumoknál is sokat örvendhetett. Viszont itt is van rögtön másodikként a Demodide, melyben két teljes percig az égvilágon semmi sem történik – utána se sok. Csupán alig valamivel jobb nála „szomszédja”, a The Culling. De említhetném az anyag „saját” részét záró Parasiteot is.

Mert hogy azutolsó két dal – Spirit of the Times, Highwayman - feldolgozás. Lehet, hogy hallottam őket eredetiben, nem tudom, mert valószínűleg úgy is, de így is alkalmatlanok arra, hogy mély nyomot hagyjanak hallgatójukban. Maximum annyi érdekességet lehet elmondani velük kapcsolatban, hogy a Highwaymanben közreműködik a Volbeat-es Michael Poulsen. Persze, megértem Stu Blockékat (énekes), hogy nem kívánták féltett szerzeményeiket a rock legnagyobb klasszikusaival versenyeztetni.

Ha már a neveknél tartunk: néha ér minket egy-egy olyan jellegű kritika, mely szerint miért nem soroljuk fel az összes nevet, melyek tulajdonosának bármi köze van az adott anyag elkészültéhez. Egyrészt nem mi vagyunk a Wikipedia, másrészt e konkrét esetben ez nem volna egyszerű feladat, ha csak azt veszem: a zenekar előző jelentkezése óta a ritmusszekció kicserélődött, a dobos posztja duplán is. Jon Schaffer gitáros-billentyűs, és egyetlen konstans tag körül az egész banda periudikusan cserélődik. Ha leírnám az Iced Earth pillanatnyi felállását, félő, mire a cikk feltöltődik, közröhej tárgya lenne szerény írásom. Feltéve, ha valaki tudja ezt a „sagát” követni.

Engem, mint rajongót ez igen-igen zavar. Már megint más fog dobolni a bulin, mint akit a lemezen hallunk! Mindegy, ez van, amúgy is francba a töltelékdalokkal: tizenegy albumról a fiúk össze tudnak állítani majd február 5-re egy olyan setlistet, hogy egyfelől mindenki megnyalja tíz ujját, másfelől mindenki hiányolni fog öt-tíz nótácskát.

Erről az aktuális munkáról is, lehet, hogy írtam néhány negatívumot, de – ismétlem – szerethető anyag, összességében nem rossz, inkább amolyan „tipikus négyes” lemez.