A germánok „galloping metal” üdvöskéjét kis fantáziával akár supergroupnak nevezhetjük, mivel itt található az első három Gamma Ray lemezt feléneklő Ralf Scheepers, valamint itt basszusgitározik Mat Sinner - na, honnan is? – a veterán bandának számító Sinnerből. Éppen arra hajtott a kíváncsiság, hogy utána nézzek: melyik rockstationös kolléga és mit írt a Primal Fear legutóbbi hangzójáról, mely az Unbreakable címet viselte. Nem kis meglepetésemre kiderült: én voltam ez a munkatárs. Ezek szerint a két évvel ezelőtti „félelmetes munka” úgy száguldott el mellettem, mint a pesti gyors a felsőpakonyi állomás mellett. Egyetlen refrén vagy riff nem sok, de annyi sem élte túl memóriámban ezt a pontosan huszonnégy hónapot.

Ettől függetlenül négyes osztályzatot adtam rá. Valószínűleg jómagam is a derék német srácokkal kapcsolatban oly sokszor emlegetett „megbízhatóságot” értékelhettem, hogy több, mint másfél évtizede oly hűségesen szállítják nekünk a Helloween és a Judas Priest raktárából kicsent árut. Ez a 2014-es Delivering the Black (azt hiszem) szintén négyest kap nálam, mivel egytől ötig skálán nehéz kifejezni árnyaltabb különbségeket. Maradjunk annyiban: ez most másképp négyes!

Pedig nagyon balf.szul indult a történet. Ritkán szoktak ilyen nótát betenni nyitónak, mint a King for a Day. Az egész alig több, mint reszelés. „Ha ilyen a lemez végig” – gondolhatja az egyszeri hallgató – „akkor valóban csak egy napos királyságot ad létrehozóinak”.

Szerencsére a Rebel Faction már egy jóval agyasabb tétel – nem hiába turnéztak a Brainstormmal, he-he. A számomra túlságosan esetleges nyitódalt hallgatván megfogadtam: mindenképpen eljutok a klippes When Death Comes Knockinghoz. Végre egy fogadalom, amit nem bántam meg! Kisebb csoda ez a málházás, meglepően modern, főleg a középrész tájékán, ahol „emos” és folk elemek egyaránt fellelhetőek.

Ha azt írtam a „halál kopogtatására”, hogy kisebb csoda, akkor majd a One night in December lesz a nagyobb csoda! Nemcsak a lemez legkatartikusabb szerzeménye ez, hanem akár év dala top 10-be is kerülhet, legalábbis nálam ez az – újságírói panellel élve – gyönyörűen építkező epika.  A sztereotípiákkal ellentétben a Primal Fear tett eddig is lépéseket jobbra-balra a power (speed) metal síkjától (pl a szimfonikus metal irányába) – most sem történik ez másképp. Ez a „decemberi éj” mintha egy eleddig eltitkolt Savatage dal volna a maga kilenc percen túli valóságában. Érdekesség, hogy Ralf mester időnként szabályosan a helloweenos Andy Deris hangján énekel.
Kiemelhetjük még – hogyne emelnénk ki! – a Born With A Broken Heart balladát. A bonus trackek közt is megtalálható egy olyan változatban, ahol az a Liv Kristine segíti ki énekhangjával Ralfot, kinek neve a Theater of Tragedyből lehet ismerős.

Sajnos a többi szegmensét a Delivering the Black lemeznek nem érdemes említeni. Érdekes statisztika: három-négy zseniális szerzemény egyszerhasználatos Judas Priest fénymásolatok közé illesztve. A Never Pray for Justice konkrétan nem más, mint a Breaking the Law.

Szerény véleményem szerint aligha kétséges, melyik a helyes irány a Primal Fear számára. Jó lenne, ha nem a fejfájdítóan egysíkú speedelések közé lenne három (négy) epikusabb középtempó beépítve, hanem éppen fordítva történne a dalok kiválogatása. A pörgés is csak azért, hogy ne legyen unalmas a lemez. Attól tartok, most így 2014 elején végképp bebizonyosodott, melyik stílusban tudja legjobban kifejezni magát a Primal Fear zenekar.