A német Primal Fear a hagyományos heavy metal (esetleg power metal) műfaj megbízható másodvonalába tartozik, legalábbis eddig így gondoltam. A kisebb kihagyás után megjelent Code Red már a 14. nagylemezük, és sikerült alaposan meglepniük vele.
Nem is húzom tovább: jó értelemben, ugyanis az idei anyag köröket ver a 2020-as Metal Commando lemezre, amivel szintén szerencsém volt közelebbről is megismerkedni, jó szándékú dorgálásaimat ERRE olvashatod. Két dolog határozta meg a Code Red tematikáját. Az egyik Mat Sinner basszusgitáros-főnök komoly betegsége, amit nem részleteztek, de tudvalevő, hogy csaknem egy évet töltött különböző kórházakban, és még mindig nem százszázalékos. Saját szavai szerint úgy érzi magát, mintha egy Bogárhátúval akarná megnyerni a Forma 1-et, de szerencsére napról napra jobb lesz. Erre utal a borító grafikája is, a hamvaiból feltámadó acél sassal. Örülök, hogy Mat jobban van, és hogy visszatért a zenei körforgásba, ezért magamban tartom a lángoló sasfőnixről támadt gondolataimat. A másik téma a világ általános (nem túl rózsás) állapota, amit direkt módon a címben is kifejtenek. Vörös kód, vörös kód! Baj van a világgal, ééérteeem? Legközelebb azért tessék kicsit szofisztikáltabban! A rajongók egyébként jól fogadták az új albumot, otthon Németországban a 6. helyig jutottak az országos albumlistán, de más piacokon is jól szalad.
Hosszú intróval és régisulis dzsi-dzsi-dzsi riffel indít az Another Hero, és ha nem esett volna le elsőre, hogy a Judas Priest adta a sorvezetőt, akkor egy jó kis painkilleres sikollyal teszik világossá. A másik instant megfigyelés, hogy milyen zsírosan, telten szól a lemez. Nemcsak, hogy rendes stúdióban vették fel, de a végső keverésre Jacob Hansent kérték fel, aki már több kortárs metállemezen bizonyította, hogy nem téved el a keverőpult gombjai között. Különösen a gitárok szólnak szépen, ami illendő is, ha már három hathúros is van a zenekarban. A dal végül megmarad középtempósnak, szépen, ráérősen kijátszanak mindent, végül 5 perc után áll meg a számláló. Ez általánosságban is igaz, a 11 dal kis híján egyórás lemezt ad ki.
A Bring that Noise az első olyan dal, aminek úgy acceptesen csak elkiabálják a refrénjét, de lesz majd még hasonló. Ami a szöveget illeti, a Play a Song-ban lesznek ugyanilyen pozitív, bátorító (ön-bátorító?) gondolatok. Ha már szóba került, a szövegek megfejtésével nem sok gondunk lesz; a Primal Fear sosem fogalmazott rébuszokban, és ez most sem változott. Ha írnak egy dalt arról, hogy nem tetszik nekik a cancel culture (kb. eltörléskultúra) terjedése, akkor a dal címe Cancel Culture lesz, a szövegben pedig ott az üzenet direktben, kendőzetlenül.
Szerintem a hármas Deep in the Night sikerült a legjobban, ami egy szimpla, középtempós súlyosság. Ralf érdekesen játszik a hangjával; a verzékben a selymes, lágy hangszínét használja, majd a refrénben, amikor horzsol a három gitár, ő is karcosabb fekvésre vált. Nem kétséges, az ének az egyik tényező, ami kiemeli őket a mezőny sűrűjéből. Ami a tematikát illeti, a Deep in the Night egy na-most-jól-beolvasok” típusú szakítós dal, de figyeljünk inkább a dupla gitárszólóra, ami a legszebb időket idéző, dúdolható fajtából való.
Zeneileg a Cancel Culture a legfinomabb csemege, egyetlen baja, hogy a kelleténél jobban hasonlít Ralf régi zenekara, a Gamma Ray dolgaira. De így is érdemes a figyelemre, mert egy nagyon jól összerakott hétperces darab, a közepén az instru szegmens különösen klassz. A szövegéről már korábban értekeztem. A Cancel Culture mellett a Their Gods Have Failed a másik zenei csúcspont. Az eleje a Maiden monumentális dolgait idézi, és végig abban a szellemben folytatódik. Nem tudom, hogy koncerten működne-e, de lemezen hallgatva nagy élmény, a mű-vonósok ellenére is. Ralf megint nagyon odateszi magát, változatosság és technika tekintetében is. Dícséretes önmérséklettel itt is megálltak 7 percnél, és nem lett belőle dalmonstrum, sőt, ilyet egyáltalán nem mellékeltek az idei csomaghoz. Mondjuk egy Napalm Death fannak már a hét perc is földtörténeti korszak, hehe.
A Code Red legfontosabb erénye, különösen az elődjéhez képest, hogy nincsenek rajta fillerek. Míg három éve a dalok felét kínos félmosoly kíséretében ugratni kellett, most mindegyik megáll a lábán. A legfontosabb hibája pedig az, hogy majdnem mindegyik dal megidézi valamelyik veretes banda munkásságát, sokszor túlságosan is. A Steel Melter például az újkori Judas Priest-ét, az átlagnál tájékozottabb rajongó azt is meg tudja mondani, melyik daluk állt modellt hozzá (a Flame Thrower amúgy). A Raged by Pain közepén már csak mosolygunk, amikor egy pillanatra megidézik az I Love Rock ’n’ Roll című örökzöldet. Az már annyira copy-paste, hogy tekintsük inkább zenei gegnek. És még mindig kevésbé kínos, mint mondjuk az Örömódát vagy a Für Elise-t beerőltetni egy rockdalba, nem igaz?
Már majdnem leírtam, hogy ezúttal nincs kötelező lassú, de csak nem bírták ki, a lemez vége felé ott figyel a Forever. Ha már volt szakítós dal, legyen szerelmes is, és tényleg képesek voltak beleírni, hogy „one love, one soul.” Meh. De legalább nem a legvégére szerkesztették, oda ugyanis a Fearless került, egy egyszerűbb metal-téma, optimista szöveggel, sikálós riffel. Jó ötlet, hogy a – tőlük szokatlanul – világvége hangulatú lemezt ilyen pozitív szájízzel zárják, ha élhetek ezzel a képzavarral.
Nehéz lenne meghatározni a Primal Fear aktuális státuszát vagy pozícióját. Kezdetben az erős másodvonalba soroltak be, és megbízhatóan hozták is azt a szintet, csak közben a mezőny átrendeződött körülöttük. A régi nagy nevek (Helloween, Accept, Hammerfall) továbbra is szép nézőszámokat hoznak, de ami a lemezanyagaikat illeti, hát, mondjuk úgy, túl vannak már a legszebb időkön. Közben azonban megerősödött a lakossági vonal (Powerwolf, Bloodbound meg az a kalózos izé), akik igen komoly sokaságot képesek megszólítani. Bevallom, nekem nem sikerült mély barátságot kialakítanom ezekkel a brigádokkal, minden tiszteletem mellett, csak lagzilajcsi-metálnak szoktam hívni őket. Így, legalábbis számomra, ha megbízható, hagyományos euro-metálra vágyom, a Primal Fear lett az egyik első opció. A másik a Blind Guardian, de ők már jó ideje a saját útjukat járják, kategóriák és divatok felett állva.
A Primal Fear feltámadt, és erősebb mint valaha – harsogja a kiadói promó, de ezúttal igazat mond: nem hiszem, hogy a Code Red albumnál lesz idén jobb ajánlat a trad. metal szegmensben. Ha lelkiismeretes recenzőr módjára mérlegelek, a képzeletbeli Excel-tábla legalján egy erős négyes jelenik meg. Mert egyfelől idejét sem tudom már, mikor lelkesedtem úgy igazán egy power metal lemez kapcsán, és továbbra is tartom, hogy a Code Red-en nincsenek gyenge pillanatok. Minden dal rendben van, nincs gagyizás, sem ökölrázós sörmetál-indulók. Másfelől viszont alig hallunk olyan momentumokat, amiket ne hallottunk volna már, akár tőlük, akár a klasszikus bandáktól. Ha téged ez kevésbé zavar, dobj rá képzeletben még fél pontot. Ha pedig nem tudod eldönteni, hogy éppen Acceptet, Judas Priestet vagy Gamma Rayt hallgatnál, tedd fel ezt a lemezt, és megkapod mind a hármat egyszerre!
