Lássuk be, ma a Trans-Siberian Orchestra áll legközelebb a Savatage zenei világához. Egészen pontosan a kései felállás zöme ide menekítette át az idestova több, mint egy évtizede szárazdokkban veszteglő power metal kultuszbanda lényegét. Az utolsó néhány Sava-lemez monumentalitását nagyzenekarral és egy sor vendég-énekessel kiegészülve tovább fokozó TSO sikert sikerre halmoz és az ezzel járó folyamatos elfoglaltságok miatt – jóllehet az egyik vezéralak, Jon Oliva a turnékon nem vesz részt, Európában legalábbis nem – az eredeti formáció újbóli, akár alkalmi felélesztésére jelenleg már nincs kilátás. De hát maga Oliva mester is szokta hangoztatni, hogy a TSO voltaképp nem más, mint a Savatage, csak más néven, más vokalistákkal...
Így aztán itthonról Bécsbe kellett vennie az irányt annak, aki ebben a mostani hadrendben szerette volna együtt látni-hallani a Savatage egykori hangszeres szekcióját. Mivel pedig a karácsonyon és az azzal egybeeső amerikai TSO turnén már rég túl vagyunk, az előadás sem az ünnepi koncepcióra épült – noha a legvégére tartogatott Christmas Eve (Sarajevo 12/24) természetesen nem maradhatott ki –, hanem felért egy alapos best of programmal, amelybe jó pár Savatage dal is bekerült! Ez nyilván egybecseng azzal, hogy az európai közönség jelentős részét Sava-rajongók teszik ki, szemben a tengerentúli táborral, amelynek lényegesen kevesebb fogalma lehet az előzményekről.
Igaz, ami igaz, itt nem is tízezres nagyságrendű tömegeket vonzott a társulat, hanem egy kétezer férőhelyes színházteremre szabta a produkciót. Emiatt a teljes saját színpadkép – emelőkön a publikum feje fölött röpködő zenészekkel stb. – eleve szóba sem jöhetett és a szimfonikus színezetet is csak néhány hegedű hozta a két billentyűs mellett. A Planetáriumba kívánkozó fény-és lézererdő persze káprázatos volt, de dacára ezeknek az extra látványosságoknak és a szokatlan, „fotelrocker-barát” ülőhelyes megoldásnak azért szépen kidomborodott az, ami a legvastagabb Disney-s cukormáz alól is képes a felszínre törni (ne feledjük: itt egy, az amcsi tömegízléshez igazított show-ról van szó!..): nevezetesen hogy ez mégiscsak egy rock / metal koncert.
Merthogy tényleg az, legfeljebb a körítés másmilyen. A színpadon mindenki klakkban-frakkban-estélyiben, vonósokon csupa csaj játszik és egy elektromos hegedűn szólózó hölgy (Asha Mevlana) is nyomul a frontvonalban, a női kórus tagjai olykor precízen kidolgozott mozgáselemeket mutatnak be – amellett, hogy külön-külön is csodálatosan énekelnek mindannyian! –, rengeteg az instrumentális tétel és klasszikus zenei betét, a számok között néha narrátortól halljuk az átkötőszövegeket és az egész egy nagyszabású színielőadás hagyományos koreográfiáját követi, ugyanakkor lazább annál. Elvégre mikor látni bármelyik (rock)opera (vagy bármilyen megalomániás szimfo-metal társulat szigorú forgatókönyv szerint zajló performansza) alatt olyat, hogy a muzsikusok játék közben összekacsintanak, pacsiznak, tapsra és ordításra biztatják a nagyérdeműt vagy egyéb módon mutatják ki, mennyire élvezik a bulit? De említhetném azt a kis epizódot is, amikor Asha és Chris Caffery a széksorok között kergetőzve vívott hegedű-gitár párbajt a Wish Liszt (Toy Shop Madness) alatt... A vadóc kinézetű, fergeteges hanggal megáldott szöszi Kayla Reeves és a született ROCK frontember Jeff Scott Soto szintén ezt a végtelenül szimpatikus fesztelenséget képviselte. Utóbbi úr kvalitásairól a tavalyi budapesti fellépése kapcsán ódákat zengtünk, úgyhogy önismételgetés helyett most csak annyit, a Sava-féle This Is The Time (1990)-ban Zachary Stevens, a Miseryben meg Jon Oliva egyedi orgánumát és stílusát idézte meg, méghozzá döbbenetesen hűen (inkluzíve Jon ördögi kacajai)!..
A további egyéni teljesítményekre kitérve: külön érdekesség volt az Erika Jerry által prezentált Handful Of Rain, amelyről szerintem nem sokan tudtuk volna elképzelni, hogyan szól egy soulos fekete hang tolmácsolásában, amíg meg nem hallottuk... Nagy-Britannia nagy felfedezettjének, Nathan Jamesnek is jutott Jonhoz, illetve Zakhez fűződő téma egyaránt és bár kissé túl manírosan, de mindkettő (főképp a régi nagy kedvenc Gutter Ballet) működött. Andrew Ross ugyancsak bravúrosat alakított a The Hourglassben, Robin Bornemannak ellenben sikerült a Savatage egyik legfelkavaróbb szerzeményét, a Believe-et giccsbe hajló daljátékbetétté lebutítania. Hiába, Jon Oliva egyszerre csiszolatlan és érzelmekkel, drámai erővel teli hangja utánozhatatlan. Számomra ez volt a két és fél órás show egyetlen komolyabb botlása. Mellesleg talán az én felfogásom konvencionálisabb az átlagnál, mivel ezt a dalt a műsor fináléjában tartom a leghatásosabbnak, nem pedig a szett közepén, de miután ez a verzió a hollandussal nem lett olyan megindító, mint vártam, könnyebben térek napirendre a dolog fölött.
Abban a roppant szerencsés helyzetben vagyok, hogy annak idején több alkalommal is láthattam élőben a Savatage-t. Az 1997-es pesti koncertjüket egyenesen életre szóló élményként tartom számon. A Trans-Siberian Orchestra mindenképpen tud mást, újat nyújtani azokhoz a bulikhoz képest, így a mostani előadásuk is fenntartások nélkül odarendelhető melléjük, még ha felül nem is múlja azokat.
FOTÓK. KOVÁCS "SAVAFAN" LEVENTE, HARDROCK.HU
