Az 1990-as évek vége óta működő nápolyi székhelyű kiadónak egy egész műfaj köszönheti a fennmaradását. A hard rock iránt kivételes módon elkötelezett Serafino Perugino mostanra jutott el odáig, hogy tető alá hozza az általa vezetett lemezcég saját fesztiválját, amelynek a fellépő zenekarait részben ő maga boronálta össze vagy segített újjáéleszteni. Mi több, néhány banda ezért az egy koncertért kelt útra – adott esetben a jóféle tengerentúli rockmuzsika egykori húzónevei!..
A Milánó vonzáskörébe eső kisvárosban található klub nagyjából a Barba Negrának felel meg a méretét tekintve. Plakát ugyan nem hirdette a monstre bulit a környéken, de egy-két tábla azért mutatja, merre van a hely, így nem kell az embernek fogalom nélkül ténferegnie. A parkolási lehetőségek optimálisak, viszont a higiéniai állapotokon bőven volna mit fejleszteni (a harmadik napra egyenesen tarthatatlanná vált a helyzet). Az épület közvetlen közelében üzemelő kalóz pólóstand szintén helyi sajátosságnak számít... A világ csaknem minden tájáról összesereglett rajongók között pedig olykor annyira pontos másai tűntek fel a 80-as évek rocksztár-prototípusainak – méghozzá mai, fiatal kiadásban! – hogy ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.
Az első csapat, amelybe belelestem, a Dalton volt. Őket a közel negyedszázaddal ezelőtti időkből exhumálta Don Perugino, akinek talán az sem fájt, hogy ebben az örömében viszonylag kevesen osztoztak. Tisztességesen nyomták a svédek, de komoly különlegességet nem nyújtottak. A Three Lions formációval kvázi hazatérő Vinny Burns (a Ten-féle Never Say Goodbye koncertalbum volt ugyanis a Frontiers legelső kiadványa) színre lépését is csak az első sorokból fogadta ováció és taps, noha igazán értő-érző módon szólaltatta meg a klasszikus brit rockbandákban gyökeredző muzsikát a session zenészekkel kiegészült trió. Ahogy el is várható tőlük, hiszen Greg Morgan dobos már a Dare-ben és a Tenben is játszott együtt Vinnyvel. A Snakecharmer tagságával ugyancsak meg lehetne tölteni egy „Ki kicsoda a brit rockzenében?” jellegű kiadványt. A csapat két alappillére az a Neil Murray bőgős és Micky Moody gitáros, akik a Whitesnake korai éveiben voltak David Coverdale társai. A saját dalok hangzását – nem nehéz rájönni – eleve ez határozza meg és naná, hogy játszották a Slow An' Easy-t, a Here I Go Againt, meg a Fool For Your Lovingot is. Chris Ousey (Heartland) persze nem Coverdale, de legalább nem is próbálja őt imitálni. Gary „Harry” James (Thunder) ellenben ma is roppant húzósan üt!
A W.E.T. műsora alatt éreztem először, hogy megéled az egész színpad. Mondanom sem kell, ez elsősorban Jeff Scott Soto érdeme. Nyilván nem akarom kisebbíteni ezzel az Eclipse gitártandemének, Magnus Henrikssonnak és az Unleashed (!) pólóban feszítő Erik Mårtenssonnak az érdemeit, akik arról is gondoskodtak, hogy a vokálok élőben dúsabbak legyenek a lemezekhez képest, de a show-t mégiscsak az énekes vitte el. Ugyanakkor volt olyan jó fej, hogy leintette az őt ünneplő rajongói kórust, mondván, ne „szotózzanak”, ez itt a W.E.T.!.. A legnagyobb poénja viszont az volt, amikor a program közepe táján piát kért a zenekarnak, majd elrebegett egy hálás „grazie, vaffanculo”-t az alkalmi italhordónak. A Comes Down Like Raint pedig Marcel Jacob emlékének ajánlotta. Kár, hogy az éneke végig olyan halkan szólt. (A hangerővel egyébként egyik napon sem spórolt a technikusi gárda...) Lelkesedésemnek ez az egy tényező szabott gátat, ám annál jobban bosszantott.
Vannak a Frontiersnek ezek a színpadra csak nagy ritkán álló stúdióprojektjei, amelyekben ilyen vagy olyan minőségben részt vesz a kiadó házi zenészének is nevezhető Alessandro Del Vecchio billentyűs-dalszerző-producer és amelyekből a fesztiválra is jutott pazarlásig. Na, a Hardline ilyesmi üzemmódban működik manapság, sőt a mélynövésű „Sanyi gyerek” az asszonypajtást (Anna Portalupi) is berántotta bőgőzni. Nem volna ezzel gond, csak hát ebben a formában valójában attól Hardline a Hardline, hogy ma is Johnny Gioeli hangján szólalnak meg a régi, Neal Schon keze nyomát magukon viselő nóták, plusz a Hot Cherie (mögötte Josh Ramos gitáros számít a legrégebb óta tagnak, noha megszakításokkal vesz részt a munkában). Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a karcosra játszott „Régen minden jobb volt” lemezt készülök feltenni, a két évvel ezelőtti Danger Zone lemez számai is rendben vannak alapvetően, de a jelenlegi tagság révén merőben más a karakterük, mint egy Takin' Me Downnak vagy egy Life's A Bitchnek. A kellően dinamikus összjáték szerencsére mindet közös nevezőre hozta élőben, bár a koncert lendületének nem igazán tett jót, amikor a magamutogatásra hajlamos Del Vecchio belecsapott a maga kis rapszódiájába és a „Chester the Molester”-ként bemutatott session dobos is teljesen fölöslegesen iktatott be szólót a műsorba. Gioeli éneke még mindig kirobbanó formában szól, frontembernek szintén elsőrangú a fickó, a buli légköre meg a taljánt is kihozta belőle, azaz időnként olaszul konferált. Nem a Hardline-t mondanám a hétvége csúcspontjának, de egészében véve meggyőztek.
A zeneileg és a külsőségeket tekintve is abszolút sallangmentes Tesla rendkívül feelinges bulit nyomott. Impozáns háttérvászon, rajta a banda diszkográfiájával, előtte meg az öt kaliforniai arc, amint tolják a jobbnál jobb nótáikat: Hang Tough, Heaven's Trail (No Way Out), Mama's Fool, Modern Day Cowboy... És hát külön említést érdemel az álomszép Love Song ballada, amely cseppet sem szokványos felépítése ellenére is MTV-s sikerszámmá vált anno. Az alapító Frank Hannon gitáros mellett ma már az a Dave Rude penget Tommy Skeoch helyett, akinek, korát tekintve, tinédzser éveiben simán játszhatott meghatározó szerepet a Tesla és aki olyannyira meg tud idézni egy fiatal Joe Perryt, hogy egy pillanatig sem lehet vitatéma a helye a csapatban. A másik őstagnak, Brian Wheat bőgősnek széle-hossza egy, de Troy Luccketta dobossal ketten egyedülállóan feszes ritmusszekciót alkotnak. És ott van még Jeff Keith énekes, egy páratlan egyéniség aki világéletében mentes volt a jól ismert frontemberi allűröktől és harsányságtól. Utánozhatatlan rekedtes hangja idővel mélyült és kopott is valamelyest, ám nyegle, ugyanakkor nagyon is szerethető stílusa maradt a régi. A rendelkezésre álló nyolcvan percbe korrekt „best of” programot sikerült besűríteni, pár újabb szerzeménnyel megtoldva. Természetesen ezekből is félreismerhetetlenül kihallható a Tesla, jóllehet az előző évezredbeli albumokhoz képest egyszerűbbek és modernebb hangzásvilágot képviselnek. A megjelenés előtt álló Simplicity lemezről étvágygerjesztő gyanánt bedobott két dal közül az egyszerre fogós és súlyos MP3 (tényleg ez a címe!..) azonban ezzel együtt is elsőre megfogott. Egy szó mint száz, a Tesla 2014-ben is nyers és lehengerlő. Nagyszerűen zárták az első napot!
FOTÓK: S.OTTO
