Onnan tudod, hogy valami jól sült el, hogy úgy élted meg, mint Lemmy Kilmister '79 nyarát: nem emlékszel semmire, de sosem felejted el. Mi is ezért akadozunk, de a morzsasöprögetés örömteli, és a 8 napon belül gyógyuló fesztiválemlékeknek is csak töredéke van meg. Frissen az azóta ronggyá mosott zsebekből előásott jegyzeteknek hála, folytatódik a legszegecsesebb élménybeszámoló, mert...
...idén megígértük nektek, hogy rockerszemmel vesszük górcső alá az ország leggyorsabban nagyra (s egyúttal rockfesztivállá is) nőtt, buliját, a Fishing On Orfűt. És most, hogy nagyjából rekonstruálni kezdtük, mi a tosz is volt az a 4 nap tömény flesselés, amit átélhettünk, elétek is tárjuk az eredményt...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
1. nap - kellemes közepes káosz, ahol a moshingból senki se mos ki.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A tegnapihoz hasonló az érkezés, de a tömeg nem: egyszerre megnyugtató és kicsit elszomorító is a tudat, hogy a Kispál és a Borzért - de csakis értük - annyi pluszember jött első nap, amennyi másodikon nem. Kb. 1500 fő így láttamozva. Nos, legalább nem kell második ifjúkorukat élő értelmiségiek a 3. Sziget-fesztivál óta vitrinezett, immáron kereszthuzatos dorcóin átbotladoznom, hogy rálássak a nagyszínpadra. Aki csak a "bummra" volt kíváncsi, hazament, akár a zenészkoma, akit hajnalban vittünk haza, hogy elérje a távolsági buszt a melóba Szegedre, vagy az "ál"-FOO-rajongók, akik lerágták a borzas relikviapultot szinte pozdorjáig.
A levegőben valami kedves tétovaság van... Az estebéd-ideji bénultságért bezzeg nem a bejárati papír/zacskó-medúzák a felelősek. Mindenki így érzi, látszik a félig még alvó arcokon, kivéve a METÁLARCOKON: ugyan itt ne számítson senki Burzum-pólókra meg kígyós felkartetkókra, de épp elég kopasz és obskúrus underground-bandás asszonyverőben feszítő szimpatikusan aszimpatikus arccal jöjjünk szembe - még Vörös Andris is ott sürgölődik a színpadok körül. Ugyanis igen: van metal a FOO-n. Nem is akármilyen: mindenkinek, aki nem folk-indie okoskodást vagy mainstream alterpopot akart, ma volt a napja: bárhova fordult a nagyszínpadon túl, megértő fülekre, barátságosan bokája felé lendülő bakancsokra akadhatott.
Blind Myselfék utolsó akkordjait kapjuk el, de gyakorlatilag elpusztítják a színpadot... A korai időpont nem valami fair, pláne az ő számukra, de a Made In Pécs ("másodlagos") nagyszínpadon így is belemásznak mindazok halló- s látómezejébe, akik őket, zenéjüket, vagy a finoman és szublimáltan dekódolt, magyar valóság felett mondott népítéletet nem szerették. Eddig. Meglepően kevesen lézengtek ugyan előttük (ejnye!), de hippilányok és tanárforma hapik is érdeklődve szemlélték a herék és a színpad dropzsé mélységben csapkodását. Tóth Gergő arc- és torokmunkája (ne tessék a magyar zeneipar szopószékeire gondolni ez esetben), meg Horváth István frissen felblindosított gitárja brutálisan mutattak és szóltak. Valahogy a világos és az izzadás levont a buliból, elmaradt a tömeges megőrülés, Kulkás légsúlyzózás, arc földhöz verése, ami jobb BM koncerteken napi rutin, és profizmus ide meg oda, ez picit a bandán is érződött. Mindenesetre Blindék nem hiába kb. a hazai metal jelenlegi csúcsa, és a szar körülmények ellenére ezt tőlük telhetően bizonyították is ezen a koraestén. --- 4/5
A fájóan kötelező körök - sutyi-energiaitalok, hozott cigik, elhagyott cuccok és ismerősök ellenőrzése - után a letlive. showjának is csak a vége felé érünk oda, de amit Jason Butler és tettestársai leművelnek, az döbbenetes... Ez az ember eksztatikus. Végtelen zenei profizmus, progmetálosokat megszégyenítő, mégis fiatalos, izgalmas ütemtördelés és fülbemászó témák találkoznak a letlive. színpadán egy zsigeri, dühödt előadással, ami akkor is harap, ha a frontembert szinte úgy hozzák a színpadra, mankóval, izomszakadással... Nem tudom, mivel megy ez az ember, de egy erőmű (meg egy aszpirin-adagoló) lehet bibliai szakálla mögött.
Legalább 3 mikit és 2 állványt szétkúrt a briliáns számok hevében - azok közül is a Banshee és a Blackest Beautiful vitte a prímet - majd a show tetőpontján felmászott a színpad tetejére, ahol elénekelte James Blunttól (!) a You're Beautiful (!!!) refrénjét emelkedett csendben. Egyszerre ámultam és röhögtem. Aztán bandailag feltépték a színpad szigetelőszönyegét, belebugyolálódtak, gerjesztettek egy puhapöcs circle-pit-szerűséget (de legalább gerjesztettek!) és kiizzadtak egy hektó vizet (és nyilván koffeint is). A letlive. jött, látott, győzött: hibátlanra csiszolt megszólalás, elsöprő, eszelős előadás, lüktető, sűrű, még épphogy nem fárasztó ritmikai összjáték, és minden egyes hang - ugrálva, üvöltve, földön fetrengve is - de a helyén. (A csávónak légtank van a tüdejében? A képzett ének és a dinamikus előadásmód fúziója élő egyenes adásban, lám, ilyet is lehet.). Az egyedüli rossz pontokat koncerten kívül kapják: 7500 a pólóért és véletlen ki sem pakolt, pedig árusítani hozott CD-k? Csúnya hibák. De a koncert, arra nem lehetett panasz: abban se tévedés, se hiba nem volt, mégis élettől, okos haragtól lüktető maradt, egy másodpercig se csapott át "hideg profizmusba". Sőt ezzel a "forr(ong)ó profizmussal" bizony a letlive. lett a napi győztes. És a velük együtt a FOO, hogy egy ilyen úttörő, kortárs, agresszív keményzenei formációt hozott le az országba pénzt és időt nem kímélve. Nagy pacsi. --- 5/5
Épp hogy át tudtunk futni innen annabarbira. A hazai post-rocknak megágyazó, alter rockot pedig újra megalapozó, nem-levése alatt bezzeg kultikussá vált banda megtöltötte, ha nem is faltól falig, a Laptopszalon-sátrat. Ilyen a honi rajongás... Sajnos a legtöbb zeneileg igényes ismerősöm letlive.-re ÉS annabarbira jött, én ugyancsak: nem ismerem a hátteret, de kurvanagy bakinak tartom, hogy kis híján teljes fedésben játszottak, nem ám egymás után. Mindenesetre a bulira a nagy betűs JÓ-t lehet mondani. A vázlatos, néha direkt naiv egyszerűségű vagy kissé elvont sorok mögött akkora mosoly- és bájfaktor munkált a hangszórókban, a nosztalgiázó vén (vagy épp friss emlékeket szerző új) fanokban, és persze a tagok arcán, mintha minimum nevetőgázzal alapoztak volna. "A áki" és "a peti" szépen összecsengő dalával kiegészítve Gergőét szinte 3 énekessel szólt a Kicsi bogár, a "h", a különösen prímán felcsendülő angol számok (dreamer!) és tulajdonképpen minden slágerré magasztosuló nótájuk. Valahogy a dolognak sajnos dobozhangzása volt, és a show megőrizte bensőséges, "kis-zenekari" jellegét - pár arcon láttam, hogy valami tűzijátékos orgazmusra, csodatételre vártak, aztán "csak" egy igazi melegszívű kis bulit kaptak. Pedig annabarbiék nem ígértek se többet, se kevesebbet, és ezt ki is maxolták! (Kötelező közhely: kurvára meghallgatnám, hogy mire mennének egymással ezek a fiúk így 2014-től, főleg az angol számaik vonalán. Igen, ez egy erős célzás, mert aki nem tudná: a már majd' 10 éve feloszlott bagázsnak ez volt 2 idei emlékbulija közül a nagyobbik.) És persze a fejben soká visszhangzó (kicsit megcsavart) sor... "ami marad, az most nekem elég". Meg hogy, tűűrürürü rűűrürűű, de az feltétlen. Ámen. --- 4/5
Pannonian All-Stars Orchestrara is letévedtünk, gondoltuk, a sok rombolda közt befér egy kis helybenfutós lazítás, fesztiválkondizás... nem így történt. Akkora tömegnyomor volt, hogy még a Tisza sátor hátsó (hosszanti) bejáratához is keményen dulakodni kellett, a "fesztiváli mulatósra" szórakozni akarók pedig rendbe skalamajkába keveredtek a náluk JOBBAN fesztiválozni, hangosabban, odarúgósabban partizni akaró, vérben forgó szemű túlhaladottakkal (nem mellékelek arcot, nem mondok neveket)...
Mondjuk vagy 20 fesztivállal a hátam mögött sem értem, mi a jó abban, ha a mondjuk östenesen príma Tenkes Kapitánya meg Trónok Harca feldolgozásra csak úgy tudsz bent lenni, ha képtelen vagy táncolni rá, legalábbis mások megtaposása, saját söröd kilotyálása és agyad keresztgerendáig felbaszása nélkül. A láthatólag PASO-névbűvöletben fanatizált (meglepő mód elsöprő többségében 30-40 közöttiek alkotta) horda elvette minden kedvem a maradástól, pedig a show nem volt rossz, pulzált, lüktetett az egész, ha nem is rockos, hanem magyar népzenés elemekkel tornászták fel.
Így idegállapotba kerülvén benéztünk a Subiék showjára is, de a jelek szerint öregszünk, mert nem bírtuk az iramukat. Minden zsenialitásuk ellenére hosszú távon (és a döngölde szívétől messzebb húzódva) szemlélve a showt egyre-másra váltakozva, mégis ugyanazon elemek (funky kiállások, rappes-tiszta pötyögős részek, néha egy-egy belóduló hardcore-os menetelés) köszönnek vissza epizodikusan minden egyes számban... Nem azt mondom, hogy egyhangú, nem azt, hogy rossz (Subscribera ilyet nem is lehetne, akkora energiák folynak itt át, mint még a ruszki atomerőművünkből se fog), de az igazi változatosságot csak a metalcore és a space-rock felé eltolódó legújabb dalok szavatolták (Gazing és We are stardust ftw), és ez még a néhai lendületes együttugrálásokkal és tömegbe bodysurföléssel együtt is, most kevés volt ahhoz hogy igazán berántson. De ami jár, az jár: elismerés a kifogástalan iparosmunkáért. --- 4/5
A Nomad koncertjét csak fél füllel hallgattam a sátor elől - dögösen, primitív bájjal szóló zene, egyszerre viseli a trash és a grunge stílusjegyeit, de semmi igazán kirívó nem volt benne, ami odakötött volna. Nem úgy a barátságos szentjánosbogár-hadként hömpölygő embersorban, a domboldalakra települő, egymással ismerkedni kezdő idegenekben - valami halk, baráti ünnepélyesség honolt itt, a kemping terepe sokkal kényelmesebb és nosztalgikusabb ismerkedési alap azért mondjuk a VOLT poros műanyagpaneljeinél, vagy a Hegyalja sáros, széles mezőinél. Romantikusan tartósnak tetsző ismertségek köttetnek holnapig, senki se dobja ki a taccsot 1-ig, a lábamnál egy egész doboz skandináv tubákra, a pultban egész sor figyelmetlenül magára hagyott re-pohárra (muhaha), az asztalok közt hordákban randa, lírai punkzenekarokra (de nem randalírozókra), az est végén mindig valamiért vigasztalásra kész lánykákra akad az ember - vagy csak nekem volt szerencsém. Akár a Kolbice-al, ami a fesztivál legmenőbb tápja lett számomra: 1700-ért kaptam egy félkenyérnyi forró, magos-ropogós tésztatölcsért, benne 7-8 minikolbit, négyféle szószt, bajor káposztasalátát, pirított hagymát, és barátságos, precíz kiszolgálást. ÉS meglepően nem kicsit jóllaktam vele! Éljen a húsimádók fagyi-pótlékja, engem megvett kilóra.
Épphogy letuszkoltam az utolsó wurstocskát, hát mi az élet csattan fel abban a rohadt sátorban, ha nem Nagy Viktor összetéveszthetetlen rikácsa? Nosza, akkor Téveszmére be! Előre, az egyre elszabadulóbb buliba, ahol már elkiáltania sem kell senkinek, hogy "let's open this fucking pit up", már mindenki tudja a dolgát. A bentiek fele elkeseredetten üvölt és üt felváltva - az új, más HC-bandák nagylemezeit porba verő EP, az oly könnyen megjegyezhető című Akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán vadiúj számai pörzsöltek, mint a Disznófejű Nagyúr hastáján a piszkák vágáskor, mint ahogy az arcunknak kéne a mindennapi nemtörődömség helyett, legalábbis a banda szerint. Hatalmasat durrantak a Kövek további Kövek hátán, a Reményszenzorok robbanásszerű kezdése azonnal fej fölé kúrta a tempót és a hangulatot, amire csak rásegített a főleg halványzöldbe vont színpadfény, aztán mikor egy szolidabb vendégszereplésre a Kozmoszos Pál Zsombi is felkúszott a színpadra (Rejtett Alkönyvtár - +1 pont az "Oké, a bandával vagyok" pólóért), akkor - bár a szám nem rántott be, és az érintettek fáradtsága látható volt - de a hangulat bizony elkezdte az ég alját verni. Intenzív a show, mozgás, lendület, komoly mondanivaló költői igényű formában... Minden a helyén volt, de nagyon hiányzott a tiszta ének, ami itt már alig-alig csendül fel, nem úgy, mint a kezdeti anyagokban, és (önmagukhoz képest) egy enyhe ziláltság is érződött szegény, X napos vedelésben és költői party hard(core)-ozásban leledző legénységen. Mondjuk ennyi baj legyen. Téveszme rulz erőteljesen - ezt mutatja, hogy partyszemcsis bölcsészlányok ugyanúgy rázták rá a loboncot hátul, mint tarajos-keresztbetettnyilaspólós alakok elöl. --- 4,5/5
Kifújásképp már tömegesen vettük be a szembe söntést. Eme technikában az a szép, hogy ha legalább 2 fő folyton áll a pultban, sosem kell igazán sorba állni - 3 kör alatt a még mindig vállalható árú és érzésem szerint annyira nem is vizezett sörtől konzisztensen fesztiváli hangulatba kerültünk, mindenki ölelgette egymást, aztán mikor az uncsi lett, már az idegeneket is (na, az már kalandosabb volt, de csak páran viszolyogtak. Ki érti ezt? A fogyasztottak alapján pálinka-illatút izzadhattam, az pedig nem büdi, az aromás). Zárásképp csendült fel valami egész pszichedelikusnak ígérkező ugyanott, de sajnos nem nyert meg a Bálnalovas. Meglepő volt a két énekes - egy szolid fiú, egy szolid lány -, a közel 6 tagú zenekar, de még meglepőbb a teljes színpadi statikusság (rágörcsölős fókusz? élettelenség?) és a köznapi ruhák - hiába a "spirituális grunge/stoner" valami, élőben nagyon erőtlen és karaktertelen a dolog. Nagy kár érte, mert a koncepcióban és a (most túlszelídített gitárokra máskor jellemző) szép, tiszta, ráérős tempójú megszólalásban sok lehetőség van - amikkel nem éltek. Az ügyes, misztikus-kék, lassan forgó színpadvilágítás több varázst lopott az éj utolsó koncertjébe, mint maga a show. Igazából látszott, hogy a zenészek odatennék ezt ennél jobban is, de a frontember és frontasszony meg se próbált frontolni, és csökkentették a produkció energiáját ahelyett, hogy emelték volna. Azért nem írtam le őket, mert az alapötlet fasza, és hallatszik, hogy nem ma kezdte a csapat, de na, van még hova fejlődni bőven. --- 2/5
Visszafelé menet cápamanővereket, Isten tudja mire (zene nélkül is!) hujjogatva táncoló gruppi-gruppeneket és faoldalakba dőlve meditáló sapis rockereket kerülgetve (mert Orfű ilyenkor egy panelproli kalandpark) manővereztünk vissza a verdáig, és imádkoztunk hazafelé, hogy a zsaruk ne szúrjanak ki minket, vagy velünk. Ennyi izgalom épp elég volt estére, na gyorsan még egy kis kért dohány-sodrás a progifüzet fölött, aztán uzsgyi. (Elszontyolódtunk, látva, hogy basszamég, ma voltak még az Ivan & the Parazol, Uzipov, Grand Mexican Warlock...is. Tényleg egymást ütik; de mit ütik: tömegverekednek nézőikért a jó progik, ez a fokú dússág már alig felhasználóbarát.). Bezzeg volt, akit még ez sem tudott kifárasztani...
A parkolói komplexumban lerántott maradék hell+feles kombó igazi békés oázissá tette ezt a részt a feszt peremén, fel is tettük ekkortájt már lassan töltő szellemi térképünkre...
A hangulat lassan, de biztosan emelkedik. Másnapra energiával csurig töltve jöttünk, rottykészen, s lám, az a bizonyos FOO 3. nap kárpótolt mindenért. De ez már egy másik sztori...
(folytatása következik!)
~
írta Nemesúr(/Nemes Márk)
fotózta Sir Tony (Gábor Máté)
