Az biztos megvan mindenkinek, amikor Bill Murray minden reggel a Mormota Nap-ra ébred az Idétlen időkig című filmben. Ha kívánhatnám, én az elmúlt két napra szeretnék ébredni jó ideig. Hiányozna a családom, mert őket nem sokat láttam mostanság, de szeretném folytatni, újra még pár napig, mert ezek az élmények most annyira a hatásuk alá kerítettek, hogy így harmadnapra üresség tátong a helyükön. Az élőzene varázsát semmi sem képes pótolni! A zene szeretete csak egy dolog, de amikor ott áll az ember a színpad előtt, ahol tőle karnyújtásnyira olyan legendák serénykednek, mint John Garcia, Scott Kelly vagy Steve Von Till, miközben a hangfalakból örvénylik a muzsika, és rabul ejt, megbabonáz, akkor nincs mese: átértékelődnek a dolgok.

Sosem értettem, amikor zeneszerető emberek arra hivatkozva nem jönnek el még pesti bulikra sem, hogy ők már öregek, fáradtak, stb. A pénztelenség nagy úr, és sajnos azt nehéz zeneszeretettel pótolni, de a legtöbb esetben nem a pénz, hanem a kényelmi szempontok azok, ami miatt a távolmaradás mellett döntenek. Meg az "ezt már láttam", ezeknek nem tetszett az új album utolsó két száma", " a kutyát 21:30 és 22:00 óra közt viszem le MINDEN este". Lehet nekem van a természetesnél felfokozottabb érdeklődésem az élőzene iránt, na meg persze sok közeli barátomnak, haveromnak, de ez az az üzletág, aminek virágoznia kéne, mert ebben az elbaszott, beteg világban ez a legőszintébb igazodási pont, amit ismerek, tapasztalok.

Hétfőn a bécsi Kisarénában a boxban ülve, dohányozgatva, random bukkantak fel az emberek, akikkel kedélyesen lehetett beszélgetni, ismerkedni. Valamilyen szinten a zene az, ami képes áthidalni a kicsinyes, határok által állított korlátokat, és ez nagyon jó érzés. Aztán az sem volt különb, amikor a parkolóban elsétált mellettünk John Garcia, azzal a mélabús tekintetével, amiben benne volt mindaz, amit várni lehetett tőle az este későbbi részében.

Aztán azzal szembesültünk, hogy a kb. 45 fokos teremben fellépő House Of Borken Promises tagjainak 2/3 része majd' két és félórát töltött ebben a katlanban a színpadon, hiszen Arthur Seay és Miguel Cancino a két fő alkotóeleme a bandának, kiegészülve Joe Mora basszerral. Nagyon feelinges, igazi Calistonerrock egyveleg volt, Nem hallgattam őket, eztán sem fogom, de tökéletes felvezetője volt a főattrakciónak.

Aztán valóra vált egy kb 10 éve dédelgetett álmom, hogy a stílusdefiníció csúcsragadozóját láthassam, ami eddig jóformán lehetetlennek tűnt. Az Unida rövid munkássága alatt, kizárólag az én véleményem szerint, oda-vissza verte a Kyuss, és egyéb Garcia által fémjelzett produkciókat. Ilyen közel mint Bécs, emlékeim szerint nem is nagyon merészkedtek, és főleg fesztiválos bulikat láttam, ezért volt meglepő, hogy hármunkon kívül csak két magyar sráccal futottunk össze. Aztán a Coping with the Urban Coyote lemez az Unida-n túlmutatva is az egyik legnagyobb kedvencem, amit maradéktalanul lenyomtak, megfejelve a Dozer splites Flower Girl-lel, Wet Pussycat-tel, ami amúgy a buli első nótája volt. A The Great Divide-ról is volt vagy négy nóta, szóval a munkásságuk nagy része lement, hiányérzet nem maradt. John Garcia egy elég frusztrált, zavart ember benyomását kelti. Matat, háttérbe vonul, sőt egy 10 perces desertjam erejéig le is vonult, hogy ott ki tudja mivel könnyítve magán térjen vissza. Az énekhangja tiszta volt, de néha alig lehetett hallani, viszont maga a zene az tökéletes volt. Cancino a szart is kipüfölte a cájgból, Seay pedig eszelősen tekerte a témákat, és közben bekóstolta a terem összes csaját. Olyan sok basszert evett meg és köpött ki a gépezet, hogy lövésem sincs, kit láttunk hétfőn, de hibátlanul nyomta ő is.

Hatalmas pipa került a képzeletbeli kívánságlistám első oldalára, nagy öröm és megkönnyebbülés, hogy láthattam az Unidát, sajnálom, hogy ennek kevés honfitársam volt csak részese.

Aztán rövid alvás, és újra úton, de ezúttal már nem a volán mögött, így lazábban lehetett venni a napot. Jó barátok, szép idő, stresszmentes közlekedés, álmodni sem lehetne tökéletesebb körülményekről. Zágrábba befutva ismerős arcok mindenfelé, ami bizonyítja: égetően szükséges lenne végre ismét egy hazai Neurosis buli. A Pogon egy roppant jellegtelen helyszín, de úgy szól, hogy az beszarás. Régen, még Mocvara klubként jártam ott egy Sick Of It All bulin, ami egy őrületes, verejtékben úszó este volt, de a váltás nem vált előnyére a helynek, sok víz folyik még le a Neretván, mire az arculat is rendben lesz. Olaszok, szerbek, szlovének és persze húszan-harmincan, mi magyarok is vártuk a zenei apokalipszis eljövetelét, vártuk a szokásos évi Neurosis adagunkat.

Ebben a bandában az a jó, hogy nincs meglepetésfaktor. Nem fognak részegen leesni a színpadról, nincs bénázás, jópofizás, anekdotázás, térítés, fejtágítás, egyszerűen csak van ez az öt pali, akik egy összeszokott gépezetet alkotva leigáznak mindenkit, akik kíváncsiak a műsorukra. Noah Landis is már 19 éve tagja a brigádnak, a többiek pedig 25 éve nyomják így együtt. Ez a rutin, összeszokottság pedig visszaköszön a produkcióban. Mindenféle kommunikáció kizárt mind kifelé, mind maguk közt, ami egy utánozhatatlan atmoszférát teremt az amúgy is utánozhatatlan atmoszférájú muzsikájukhoz. Legutóbbi lemezükről én írhattam kritikát, és már akkor hangsúlyoztam, hogy a Neurosist nem lehet osztályozni. Ők egy külön álló égitest a zene égboltján, a hibaszázalékuk pedig közelebb van a nullához, mint az egyhez.

Abban a pillanatban, hogy belecsaptak a Sun That Never Sets-be egyértelmű volt, hogy mind az idő, mind az anyagi ráfordítás elenyésző része annak a frenetikus csodának, amit átélhet az ember. A tökéletes hangzás már a védjegyük. Ez a harmadik alkalom, hogy látom őket és a különböző adottságú helyek ellenére a hangzásuk állandó, ami annyit tesz, hogy letaglózó, tömény, könyörtelen és kőprofi. A jing és jang, azaz Steve Von Till és Scott Kelly, akikhez fogható páros nem sok koptatja a deszkákat, tökéletes összhangban görgeti előre a programot. Steve a lélek, Scott az erő, megtámogatva Dave Edwardson grimaszba torzult jelenlétével, Noah Landis X-be ficamodott elementáris performanszával, és Jason Roeder stabil, pontos, hibátlan, tökéletes alapjaival. A Honor Found In Decay lemez ugyan már két éves, de a tíz szám nagy része innen került ki. Az is csodás amúgy, hogy majdhogynem édes mindegy, mi a setlist, csak nyomják ami a csövön kifér, mi meg élvezzük a műsort.

Bár az új lemez kicsit balladisztikussabb elődeinél, nekem tényleg édes mindegy volt mi megy, teljesen a hatása alá kerültem. Legelső sorban, hétfőn Garcia előtt, kedden Steve Von Till előtt, szavakba sem tudom önteni az érzést. Jó zenerajongónak lenni na! A Locust Star rombolt, old school rajongó barátaim legnagyobb megelégedésére, de volt The Tide, Bleeding the Pigs és a végére az aduász: a Sun That Never Set-s kezdést tökéletes keretbe foglalva a Stones From The Sky, ami elementáris erővel tarolt. Scott Kellynek elszakadt egy húrja, de a nóta végére minden gitárról csokorban lógtak lefelé, majd se puszi, se pacsi vége. Annyit se mondtak "fapapucs", levonultak, otthagyva minket megrágva, kiköpve, állat keresgélve, az élet értelmén merengve. :-) Persze az élet értelme eztán is 42, de rögtön utána a következő évi Neurosis koncert jön a sorban! Nehéz lesz kibekkelni, de remélem nem maradunk évekig apokalipszis nélkül.

Két nap, 1300 km, jóbarátok, kedves idegenek és legendák társaságában, közben minőségi zene a legmagasabb ligából. Csoda, hogy nem tudok betelni vele? Sajnos ma már nincs Mormota Nap....

Köszönet a Unida fotókért (Giannis Negris) az i-jukebox.gr Magazinnnak, a Neurosis fotókért (Martina Šestić) pedig a Venia Mag-nak, http://venia-mag.net